Kezdetben az epizodikus formában kiadott játékok legnagyobb rákfenéi között tartottuk számon, hogy a rajtot követően rendszertelen időközönként vagy egyáltalán nem akartak megjelenni a folytatás ígéretével kecsegtető újabb részek. Ugyan ki ne csalódott volna a Valve-ben, amiért rajongók millióinak fityiszt mutatva félbehagyta a Half-Life sorozatot? De azok sem jártak jobban, akik pénzt és időt invesztáltak a Blues and Bullets első két epizódjába, majd kötődni kezdtek annak karaktereihez, ugyanis fejlesztője nem átallott nemes egyszerűséggel csődbe menni. Szerencsére az előbbi példák most már kivételes esetnek számítanak, a Life is Strange: Before the Strom egy pillanatig sem forgott veszélyben, sőt a Deck Nine tartotta magát egy kiszámítható ütemhez, kéthavonta jelentkezett újabb részekkel.
Jóban, rosszban
Közvetlenül az ünnepek előtt futott be a finálé, így ha nagyon siettünk, még azelőtt átszaladhattunk rajta, hogy kajakómától elnehezült kezünk erőtlen szorításából kifordult volna a kontroller. Ahogy legutóbb, úgy ez alkalommal is ott vesszük fel a történet fonalát, ahol az előző epizódban elhullajtottuk. Rachel szembesül születése körélményeivel, és soha többé nem lesz képes úgy tekinteni családjára, mint tette azt boldog tudatlanságában. Eközben Chloénak kell ápolgatnia a lelkét, erősnek lennie barátja (vagy ha jobban elmélyítettük kapcsolatukat, barátnője) helyett, holott még neki sem sikerült megbirkóznia saját veszteségével, és valójában ő maga is támogatásra szorulna. Mondhatnám, hogy vak vezet világtalant, de nem szeretném elviccelni a helyzetet, hiszen mindkettejüké komoly és nehezen feldolgozható. Eddig még rendben is volna a dolog, csakhogy miután beüt a krach, az lenne a természetes, hogy a szülők udvariasan kitessékelik Chloét, és lányukkal hármasban átbeszélik a helyzetet. Ehhez képest előtte teregetik ki a szennyest, mintha évek óta részét képezné a családnak, holott ismeretségük időtartama még mindig nem lépte túl a bűvös 48 órát.
De nem is ez a legnagyobb gondom a záróepizóddal, hanem az, hogy a fejlesztők korábban addig húzták az időt, míg már nem maradt más választásuk, mint felgyorsítani a Hell is Empty eseményeit. Vagy a szokásosnál jóval hosszabb játékidő, vagy egy ráadás epizód kellett volna ahhoz, hogy jobban kifejthessenek egy-egy történetszálat. Mindazonáltal mellettük szól, hogy a súlyos kalamajkába keveredő tinilányok drámája továbbra is könnyen átélhető és átérezhető. Minél jobban megismerjük őket, annál inkább rokonszenvezünk velük, még ha nem is tudunk egyetérteni minden döntésükkel.
Ami az alkalmazott játékmechanikákat illeti, mindet láttuk már a visszapofázástól kezdve a tagelésen át Chloé opcionális átöltöztetéséig. Helyszínek tekintetében viszont legalább némi újdonságról számolhatok be, belesünk majd Rachel szobájába, egy alkalommal pedig felkeressük a helyi kórházat. Ezeket leszámítva mindenütt jártunk korábban, csak épp nem egy pusztító erdőtűz után. Ugyanakkor mind a régiek, mind az eddig nem látottak mutatósak, és ha PC-nk vagy konzolunk lehetővé teszi, érdemes 4K-ban megcsodálni őket. A zeneválasztásba pedig továbbra sem tudok belekötni, még cikkírás közben is loopolva hallgatom a Daughter külön a játékhoz írt, Burn it down című szerzeményét.
És akkor most ugyanezt önállóan
Noha meglátásom szerint nem ér fel minden tekintetben az eredetihez, a Before the Strom ékes bizonyítéka annak, hogy a Deck Nine-nak van keresnivalója a narratív játékok piacán. Kíváncsi vagyok, mire lennének képesek, ha mások által megálmodott sorvezető használata helyett nulláról építkezve, saját kútfőből kellene minden feladatot megoldaniuk.
