Rendszerint az évad közepe táján szokott leülni a sorozatok cselekménye, és e tekintetben nincs sok különbség a tévére vagy a streaming platformra gyártott epizodikus tartalmak, illetve a hasonló formában tálalt narratív kalandjátékok között. Igaz, az ötfelvonásosra tervezett Life is Strange 2 készítői már a második etapban behúzták a kéziféket, ám mostanra némi túlzással leállították a motort, sőt még a slusszkulcsot is zsebre vágták. Persze a komótosabb tempó nem jár törvényszerűen azzal, hogy unottan pöckölgetjük a kontroller analógját, két ásítás között megnyomjuk ezt vagy azt a gombot, és az indokoltnál gyakrabban pillantunk karóránk számlapjára azt várva, hogy mikor lesz vége. Ilyenkor ugyanis lehetőség kínálkozik további karakterépítésre, a bemutatott szereplők személyiségének árnyalására, jellemvonásaik eddig ismeretlen rétegének feltárására, mígnem ott állnak előttünk teljesen lecsupaszítva. No nem szó szerint meztelenül - bár ennek sem kellene gondot jelentenie, elvégre szavazókorú vásárlókra lő a Dontnod -, hanem annyira kitárulkozva, hogy tudjunk minden titkukról, reményükről, vágyukról és félelmükről. Voltaképp ebbe az irányba tart a harmadik epizód is, csakhogy az évad road movie jellege miatt folyamatos a jövés-menés, azaz mire behatóbban megismernénk valamelyik mellékszereplőt, és feltérképeznénk kapcsolatrendszerét, már tovább is állnak a srácok. Arra pedig semmi garancia, hogy a későbbiekben összefutnak még. Kivételek persze olykor előfordulhatnak.
Zöld erdőben jártam
Sean és Daniel kálváriája látszólagos nyugvópontra érkezett a Rules című második felvonásban, ám a körülmények nem tették lehetővé, hogy hosszabb időre berendezkedjenek a nagyszülőknél, ezért kénytelen-kelletlen visszatértek az eredeti tervhez; gyalogszerrel, stoppolva, busszal, vonattal átszelik a fél országot, hogy aztán apjuk szülővárosában, a mexikói Puerto Lobosban bekkeljék ki, míg elvonul a vihar, és már nem keresi őket a rendőrség. Egy ekkora vállalkozáshoz pénz kell, nem is kevés, de szerencséjükre összefutnak a Beaver Creek-i karácsonyi vásárban megismert Cassidyvel és Finn-nel, akik bemutatják a testvérpárt egy vadkenderültetvény vezetőjének, és kezességet is vállalnak értük. Diazék így kötnek ki az erdő közepén, ahol buli az élet, szabad a szerelem, és habár fárasztó a meló (szó szerint, ugyanis egy QTE-minijátékban kell megmetszenünk a termést, miközben a dialógusokra is illene odafigyelnünk), pénztárcájuk vastagabb, mint a történet kezdete óta bármikor.
Helyzetük tehát biztató, kilátásaik már-már ragyogóak, noha hamar nyilvánvalóvá válnak a potenciális konfliktusforrások. Ha játék közben netán úgy éreznétek, hogy valamelyik szituációból a későbbiekben akár még baj is kerekedhet, akkor megnyugodhattok, továbbra is kifogástalanul működik a pókösztönötök.
Nem találtam kiutat
Tetszett, hogy végre foglalkozhatunk egy kicsit Seannal is, akinek a seattle-i incidens óta romokban hever a társasági élete. Ráférne pár, vele egyidős barát, sőt akár valami komolyabb is. Rajtunk múlik, hogy az újdonsült cimborák közül kit mennyire akarunk megismerni, és meddig vagyunk hajlandóak elmenni a két kínálkozó lehetőség ösvényén.
Ami engem illet, kész voltam megbékélni az egyhelyben toporgó cselekménnyel, valamint a jelentősen kitolódott fejlesztési idő dacára is késve betöltődő textúrákkal és egymásba lógó modellekkel, ám azon már nehezen tudtam túltenni magam, hogy Daniel viselkedése hirtelen megváltozott, és ez semmiképp se következhetett nevelési elveimből. A Wastelands nemes egyszerűséggel zárójelbe tette eddigi döntéseimet, amit csak akkor tartanék elfogadhatónak, ha az írók gondosan megágyaztak volna az öcskös személyiségében bekövetkezett átalakulásnak. Másfelől viszont garantáltan lesz miért izgulnunk a negyedik epizódban.
