Ez a játék egy cseppet sem vidám; bájosnak bájos, nagyon sokszor mosolyra húzódik az ember szája, de alapvetően egy komor, veszteségről és elmúlásról szóló kalandról van szó. Carl, a főhős, csak úgy, mint öt karaktertársa a játékban, nem rendelkezik szemekkel, úgy néz ki, mint egy fabábu. Hatalmas szemüvege jelzi, hogy egy átlagos, hétköznapi férfiról van szó, akiben talán az a legkülönlegesebb, hogy szerelmes June-ba, a feleségébe. June szintén fülig úszkál a rózsaszín szószban, házuk, amely egy idilli kisvárosban fekszik, tele van közös múltjuk fotóival.
Egyetlen nyelvre sem fordították le a játékot, mert gyakorlatilag nincs mit lefordítani. Az összes kommunikáció, amit a karakterek folytatnak, maximum értelmetlen gagyogás, a testbeszédből és a hanglejtésekből mégis, minden alkalommal érteni, hogy mi is történik. Ez először zavaró lehet picit, később viszont hozzászokik az ember, és nagyon sokat ad az élményhez.
Fájó emlékek
A történet lelövése nélkül (spoiler: alapvetően a játékos egyik legnagyobb motivációja az lesz, hogy próbálja megmenteni June-t a balesettől, amelynek során Carl tolószékbe került, June pedig sajnos rosszabb véget ért) annyit elárulhatok, hogy a játék egyfajta Remember Me-szerű emlékremixelős kaland. Carl képes megváltoztatni a múltban azt a napot, amikor a baleset történt; a játékos karakterről karakterre ugrálva tudja átalakítani az egész kisvárost úgy, hogy a történtek kimenetele változzon. A Last Day of June nem teljesen lineáris, sok alkalommal kell majd visszamenni egy korábban már többször látott eseménysorozathoz, és egy újabb kapu kinyitása vagy avarcsapda eltakarítása után a megváltozott környezet hatására újra lejátszani, mi történt June utolsó napján.
A központi hub Carl háza, ahol az egyik szobában festményeket megérintve lehet a főbb karakterek aznapi történéseibe visszaugrani, az összes többi szellem, aki elszórva található a teljes kisváros területén (a legtöbbjük eleinte érinthetetlen) pedig visszaemlékezéseket indít, amelyekben Carl és June emlékei láthatók.
Impresszív búskomorság
A grafika szép, az irány, amit a fejlesztők igyekeztek képviselni, egy rajzfilmes olajfestményhez hasonlatos. A színhasználat és az egész prezentáció szívmelengető (vagy épp lehangoló), akaratlanul is a hatása alá kerül a játékos.
A hangok és a zene teljesen rendben van, bár sokszor olyan érzésem volt, hogy a háttérben a Wind Waker is fut, mert a korábban említett kommunikációt/hablatyolást szokni kellett, akárcsak a Zelda sorozatban. A zene pedig bár nem kiemelkedő, aláfestésként hozza azt a szintet, amire szükség van a megfelelő immerzió eléréséhez.
Negatívumként azt lehet felhozni elsőként, hogy mindenre magától jön rá a játékos, nagyon kevés esetben jelzi a játékdizájn konkrétan, hogy mit is szeretne elérni. Ugyan a Dark Soulsban ez jó, mert hozzáad a játékélményhez, de itt, egy meglehetősen lassú játékban frusztráló lehet. A második dolog, amit kiemelnék, hogy az átvezetőket nem lehet átugrani, ami kifejezetten rossz, ha már tizedik alkalommal kell valamit végignézni, aminek úgyis tudjuk a kimenetelét, a korábbi események apró változtatása után is.
Ha a Life is Strange tetszett, vagy a képek alapján kíváncsi vagy, Carl vajon sikerrel jár-e a játék végére, nyugodt szívvel ajánlhatom a Last Day of June-t. Még akkor is, ha úgy érzem, a játékmechanika elsősorban fiatalabb gyerekeknek szól, míg a mély érzelmi tartalmat viszont az idősebbek értékelik majd.
