Az, hogy én most ezeket a sorokat írom, Tim Burton Batmanjének köszönhető. Nálam azzal a filmmel kezdődött minden, napjában hajlamos voltam akár ötször is megnézni – családom tagjai mind a mai napig sírva menekülnek a környékről, ha csak meghallják Sinkó László Jokeri nevetését. Aztán ahogy idősebb lettem, és a Burton által megkezdett széria elindult a lejtőn – főleg azután, hogy a stafétabot Joel Schumacher kezébe került – más hős után néztem, és így leltem rá a képregények lapjain Pókemberre.
A serdülőkorba lépve könnyedén tudtam azonosulni a hétköznapi problémákkal is küszködő, ugyanakkor könnyed Peter Parker stílusával. Imádtam, hogy szöges ellentéte a magának való Denevérembernek, és az összecsapások alatt ellőt néhány humorpetárdája mellett megvan a maga drámája is. Többek között ezt (is) hiányoltam Sam Raimi trilógiájából, azonban Marc Webb – a név kötelez alapon – most helyreállította a falmászó renoméját.
De nem csak a nosztalgia miatt hoztam fel a Sötét Lovagot. A rebootolt Pókember sok hasonlóságot mutat a Christopher Nolan által 2005-ben újraindított szériával, noha annak drámai mélységét nem éri el. Webb hőse fejlődését ráérősen – ugyanakkor cseppet sem unalmasan – meséli el, sokkal realisztikusabban (már amennyire a világa engedi), és érzelmesebben, de ami még fontosabb, humorosabban. Ez a humor nem olyan élesen metsző, mint amilyen Tony Stark-é, hanem fiatalosan pimasz, ami a korábbi interpretációkból nagyon hiányzott.
A pozitív kritika folytatása a CineStar honlapján olvasható.
