Leginkább a regisztrációkor folyton figyelmen kívül hagyott általános szerződési feltételekhez hasonlítanám a Knack első részét. Kevesen kattintanak rá, hogy tüzetesen megvizsgálják, a nagy többség pedig inkább gyorsan túl akar lenni a kötelező procedúrán, és hanyagul belebök az üresen várakozó kis kockába. Hamar átlépnek rajta, egy szikrányi kis villanást sem hagyva emlékeik tárnáinak legsötétebb hátsó soraiban. Ez a fajta mellőzöttség szerencsére nem tiporta porba a készítők önérzetét, sőt még eltökéltebbek lettek abban az elhatározásukban, hogy olyan folytatást produkáljanak, amelyben végre valóban megvalósulnak a határidők markában megszorongatott és teljesen porrá zúzott ötleteik. Újjászületett hamvaiból tehát az igazi Knack, a még szívtelen bádogember és egy vörös sün hőssé avanzsált szerelemgyermeke, aki nagyon nem szereti a goblinokat. Vagyis azokat se.
Fantasy és sci-fi furcsa találkozása
Sok jogos vád érte a Knacket, és ezeket a felhasználói visszajelzéseket serényen jegyzetelték a fejlesztők. A kritikákat végül a saját javukra fordították, így egy sokkal kiforrottabb második rész landolhat a konzoljainkon. Ez sajnos továbbra sem érvényes a sztorira, amely most is olyan egyszerű, mint egy darab kő, amit ha Knack magába épít, akkor hamarabb kerekedik belőle egy Ken Follett-remekmű. Szóval a történet szerint ismét meg kell menteni a világot, a goblinok ugyanis nem voltak ott a vetítésen, amikor végigpörgött a film a leigázásukról. Addig törték a kis kobakjukat, amíg hogy, hogy nem, a dzsungel mélyén feltámasztottak egy egész robotármádiát. A lényeg, hogy különleges talentumai révén megint Knack a megoldás erre a szorult helyzetre, hiszen ha kell, minden lyukba, csatornába, járatba belefér, máskor pedig nyers elementáris erőre tesz szert a környezetéből kinyert anyagokat magára öltve, így válva egyre gigantikusabbá. A játék mechanikája és felépítése mára szerencsére túlmutat ezen a remek, de már nem újdonságként ható elemen.
Nem csak felnőtteknack
Miközben az első részt pörgettük, rövid időn belül elfogott minket az unalom, egyrészt a folyton ismétlődő ellenfelek, tájak és feladatok, másrészt Knack harcmodorának egyhangúsága miatt. Örömmel tapasztaltam, hogy a helyszínek immár változatosak, sőt szinte olyan, mintha szándékosan játszanának rá, hogy minden szegmensükben különbözzenek egymástól, és valamivel mutatósabbak is. Többet kapcsolgatjuk, forgatjuk, toligáljuk, taszajtgatjuk a tereptárgyakat, és a megoldandó feladatokhoz gyakrabban kell váltogatnunk méretünket, amit eddig kihasználatlannak érezhettünk. Nyilván, amikor az eszünkre van szükségünk, akkor a kis kiadású legóemberke jön inkább kapóra. Ha pedig elindul a balhé, jól jönnek a kiguberált, rejtett cuccok, hogy minél hamarabb megerősödhessünk. Persze nem csupán az erő segít a továbbjutásban, hanem néhány hasznos plusz is, amit a természet elemei ajándékoznak nekünk: például fagyaszthatunk, vezethetjük az áramot (bár azt bárki, csak nem ilyen eredménnyel), de akár láthatatlanná is válhatunk. Bár a megszokott ütő, rugó, kitérő mozdulataink megmaradtak, ezeket továbbfejleszthetjük, emellett bővíthetjük főhősünk harcstílusát új fogásokkal, még valamennyire személyre is szabhatjuk a négyfelé ágazó képességfa révén.
Mindezzel és védelmező pajzsunk támogatásával máris színesebb, kombinálhatóbb támadássorozatot intézhetünk ádáz rosszakaróink ellen; pont erre vágytunk. Mindeközben megmaradt a játéknak az a könnyedsége (négy nehézségi szinttel), amely lehetővé teszi, hogy pici gyerkőcök is sikerélményt szerezhessenek ebben a javuló tendenciát mutató ugrabugrában. Reméljük, hogy a harmadik rész (ha lesz) azért még csiszol valamennyit a történeten és a szereplők karakterességén, mert még mindig nem tudták belopni magukat a szívembe.
