Trosky vára felé lovagolva egy latin mondást tanított Hans lovag a testőrének, Skalitzi Henrynek, mely így hangzik: "Audentes Fortuna iuvat!", azaz "Bátraké a szerencse!". És valóban, kimondottan bátor lépés volt a Mafia és az ArmA fejlesztőiből verbuvált Warhorse Studiostól, hogy a műfajt domináló fantasy, valamint a szintén népszerű sci-fi miliőkön túllépve történelmi alapokra épített középkori környezetbe helyezte bemutatkozó játékát. Ennél is merészebb döntés volt azonban, hogy nem egy kimondottan széles körben ismert konfliktus, hanem a cseh uralkodó, IV. Vencel, valamint Luxemburgi Zsigmond német-római császár, magyar és dalmát király háborúskodásba torkolló trónviszálya köré szőtte a csapat a nagyszabású szerepjáték narratíváját. A klasszikus "heroes's journey", vagyis a "hős utazása"-receptet követő kaland ennek ellenére nem csupán a cseh, német, magyar és más, közép-európai származású, emiatt a témát magukhoz közelállónak érző játékosok, illetve a történelembúvárok figyelmét keltette fel, hanem meglepően nagyot szólt.
Mostanra több mint 8 millió példányban talált gazdára a Kindgdom Come: Deliverance, tehát ennyien már megtapasztalhatták, hogy nem attól lesz feltétlenül jó egy RPG, ha telezsúfolják tűzokádó sárkányokkal és elképesztő hatalommal bíró varázslókkal, esetleg ámulatba ejtő futurisztikus technológiákkal és távoli világok rémisztő teremtményeivel. A sikerhez vezető utat ebben az esetben a már-már szimulátorszerű aprólékossággal felépített életszerű világ, az emberien viselkedő, átélhető motivációval rendelkező karakterek, a valóságosnak ható konfliktusok és azok rendezésere felkínált lehetőségek sokfélesége jelentette. Akadtak persze sorjásabb elemei is a játéknak, mint a realizmusra törekvő, ám ebből fakadóan némileg túlbonyolított harcrendszer, és sok korabeli kritika kiemelte a felhőtlen szórakozásba belerondító technikai problémákat is, világossá téve a Warhorse srácai számára, hogy mely területeken kellene fejlődnie a folytatásnak.
Szabad vagy, élj vele!
Annak a folytatásnak, amely pontosan ott kezdődik, ahol az első rész véget ért: Henry és Hans fegyveres kísérettel útnak indul, hogy eljuttasson egy fontos levelet Zsigmond egyik szövetségesének, Otto von Bergownak, ami megfordíthatná a háború menetét, ám a viszonylag egyszerűnek tűnő feladatot nem sikerül mintaszerűen kivitelezniük, mi több, katasztrofálisan félresiklik, minek következtében hősünk egyedül találja magát egy számára ismeretlen vidéken egy halott útonállóról leráncigált rongyokban, az erszényében alig pár garassal. Henryt azonban nem olyan fából faragták, aki megadóan felteszi a kezét, ha akadályba ütközik - ezt még a legádázabb ellenségei is elismerik - megpróbálja befejezni a rájuk bízott küldetést. Célja elérésében kétféleképpen is segíthetjük, az egyik módszer a vérében van, a másikhoz be kell piszkolnia a kezét, ám más szerepjátékokkal szemben nem záródik le előtte automatikusan az egyik út, ha elindul a másikon. A küldetéstervezők rugalmassága azért jó, mert így az alternatívához kapcsolódó izgalmas történetszálakat is felgöngyölíthetjük. A Warhorse nyilvánvalóan azt akarta, hogy semmiből se maradjanak ki azok a játékosok, akik úgy döntenek, nem korlátozzák a figyelmüket kizárólag a központi narratívára, hanem nekilátnak felderíteni előbb Trosky, majd Kuttenberg környékét - ennek érdekében lehetőséget ad rá, hogy a második régióból később visszatérjenek az elsőbe, elrendezni a félbehagyott ügyeket.
Első pillantásra riasztóan nagynak tűnhet a kezdőhelyszín (és a másik sem kisebb), de amint szert teszünk egy lóra, máris úgy érezzük, összement a világ, ráadásul a nyeregtáskába is pakolhatunk. Legalább ugyanennyire hasznos tud lenni Henry hűséges vadászkopója, Mutt (magyarul Korcs), mert képes szag alapján nyomot követni, morgással jelzi a veszélyt, ugat, amikor valami érdekesre bukkan, továbbá szükség esetén eltereli az emberek figyelmét, vadászat során elkapja a prédát, de mindenekelőtt kitartóan védelmezi gazdáját, hezitálás nélkül nekimegy egy páncélos lovagnak is.
Már csak egy tisztességes vértre lesz szükségünk és valami jófajta vasra a kezünkbe, hogy a túlélés esélyével szálljunk szembe a régiót elözönlő banditákkal. Nincs ugyanis még egy játék, amelyik ennyire éreztetné velünk a páncélzat nyújtotta védelem jelentőségét. Ebből fakadóan a játék korai szakaszában már az is könnyen végzetes lehet, ha farkasokkal találkozunk, de amint rátesszük a kezünket vállalhatóbb felszerelésre, már sokkal kevesebb kárt tudtak tenni az egykori kovácsinasban, ha nem sikerül elhárítanunk a támadásukat, vagy hátulról marnak belé. Miként az első részben, úgy a Kingdom Come: Deliverance II-ben is több réteget aggathatunk Henryre (fegyverkabátot, mellvértet, zubbonyt és így tovább), de közben azzal is számolnunk kell, hogy lopakodásra például teljességgel alkalmatlan egy zörgő-csörgő láncing. Éppen ezért nem árt összeállítani egy második szettet a suttyomban, az őrség és civil lakosság tudta nélkül végrehajtandó melókra, és akár egy harmadikat, amiben hősünk kellően szalonképesnek tűnik ahhoz, hogy akár egy lord fiának menyegzőjére is meghívják. Ezeket aztán egyetlen gombnyomással cserélgethetjük az inventoryban a hozzájuk társított fegyverekkel együtt.
Gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni
Ennyi holmi persze nem hullik csak úgy magától az ölünkbe, így vagy úgy, de meg kell dolgoznunk értük. Ha ahhoz van kedvünk, napkeltétől napnyugtáig izzadhatunk a kovácsműhelyben, de kotyvaszthatunk főzeteket, vadászhatunk, kockázhatunk és bunyózhatunk is pénzért. Azt sem veszi senki rossz néven, ha lemészároljuk a haramiákat, majd eladjuk mindazt, amit náluk találunk. Aki pedig nem finnyás, beosonhat az éjszaka közepén mások otthonaiba elemelni az értéktárgyakat, valamint megpróbálkozhat a zsebtolvajlással is, amit a zártöréshez hasonlóan minijátékként álmodtak meg a dizájnerek. Ráadásul míg ezekkel vagyunk elfoglalva, Henry szinte észrevétlenül fejlődik - erősebbé, szívósabbá, mozgékonyabbá válik, ügyesebben ül a nyeregben, pontosabban lő célba, könnyebben győzi meg az igazáról az embereket, jobb minőségű munkadarabokat ad ki a kezéből, komplikáltabb zárszerkezetekkel is megbirkózik. A megszerzett tapasztalat előbb-utóbb szintlépéshez vezet, az pedig feloldható perkeket, passzív bónuszokat jelent. A folyamatot valamelyest meggyorsíthatjuk azzal, ha tanulunk a mesterektől, kiknek többsége fizetséget kér a szolgálataiért, valamint könyveket olvasunk.
Hírek, érdekességek, tippek, ajánlók, unboxing, hardveres videók, minden, ami 1-2 percbe belefér. Kövess minket TikTokon is!
Természetesen a pusztakezes harcban és a fegyverforgatásban is tetten érhető a gyakorlás áldásos hatása, de az nem elég, ha Henry különböző kombókat és mestercsapásokat sajátít el, nekünk is meg kell tanulnunk ezek használatát, ám előtte fontos, hogy az alapok rögzüljenek. Érdemes tényleg minden lehetőséget megragadni a különböző mozdulatsorok ismétlésére biztonságos körülmények között, mert különben könnyen pánikszerű vagdalkozásba fulladhatnak a vérre menő összecsapások, és csak a szerencsének köszönhetjük, ha Henry megússza súlyosabb sérülés nélkül. Annyival könnyebb most a dolgunk, mint az első részben, hogy fegyvertípustól függően három vagy négy támadási iránnyal kell csak számolnunk öt helyett, továbbá picit engedékenyebbek az ellenfeleink, amikor egymagunkban állunk ki többük ellen. Magyarán ritkábban fordul elő, hogy egyszerre sújtanak le ránk több irányból, esélyt sem adva az eredményes védekezésre. Persze így is folyamatosan mozgásban kell maradnunk, lehetőleg úgy navigálva, hogy védve legyen a hátunk, és ne tudjanak az oldalunkba kerülni.
Végül mind emberek vagyunk
De van még egy erős érvünk amellett, hogy ne siessünk feltekerni az elsődleges történetfonal gombolyagját. Túlzás nélkül kijelenthető ugyanis, hogy a Kingdom Come: Deliverance II másodlagos és harmadlagos misszióit egy lapon említhetjük a The Witcher III opcionális küldetéseivel, egyértelműen az iparág legjobbjai közé tartoznak. Élvezeti értéküket nagyban növeli, hogy úgy képesek egyszerre szórakoztatóak és izgalmasak lenni, hogy közben mindvégig hihetőek maradnak, az ember valóban el tudja képzelni, hogy ilyesmi megtörténhetett Európa közepén a 15. század elején. Az egymással válogatott módokon kiszúró falvak nemzedékek óta tartó területi vitájába éppúgy beleárthatjuk magunkat, mint az idegenekkel szemben gyanakvó helyiek, valamint a vándorcigányok és az ízes magyarsággal káromkodó kunok elmérgesedő konfliktusába, de nekiláthatunk felkutatni egy mesebeli fegyvert, vagy megpróbálhatunk helyrehozni akár évtizedekkel korábban megesett igazságtalanságokat is. Senkit sem fogunk hibáztatni, ha engedve a csábításnak fel, s alá nyargalászik a Cry Engine-nel létrehozott szépséges tájon, hogy trubadúrokat segítsen hozzá egy ígéretes karrierhez vagy a villámlással kísért zivatar közepén rohan lóhalálában megmenteni egy kost, miközben napokig hozzá se szagol a főszálhoz. Mindegyik történet - legyen bár az vicces vagy tragikus, és érintsen egy teljes közösséget vagy csak néhány személyt - lehetőség is egyben, hogy Henry, és rajta keresztül a játékos megmutassa, milyen ember.
Mint karakter, Henry egy könnyen megszerethető, alapvetően jóindulatú fickó, akire nevelőapja szemmel láthatóan nagyobb hatással volt, mint a férfi, aki nemzette. Bár megtanult írni és olvasni, azért a megszólalásaiból kiérezni, hogy ideje legjavát az üllő mellett töltötte. Pontosan olyan, mint a megmunkálandó acél, amit az élet kalapácsütései formálnak, de rajtunk is múlik, hogy hagyjuk-e elhatalmasodni rajta az első rész megrázó eseményei által fűtött bosszúvágyat, vagy úgy terelgetjük, hogy becsületén ne essen csorba, hogy ne küldjön például bitófára valakit csak azért, mert szarvasra vadászott a király erdejében.
Nagyobb, szebb, de könnyebb is?
Noha a technikai alapok ugyanazok, mégiscsak eltelt több mint hat év az első rész megjelenése óta, s habár generációs ugrásról nem beszélhetünk, piszkosul jól tud kinézni a Kingdom Come: Deliverance II. És nem csak meghatározott napszakban, bizonyos szögből, kellő távolságról nézve igaz ez rá, miközben még hunyorítunk is. Órákat el lehet tölteni azzal, hogy az ember különösebb cél nélkül nyeregbe pattan, és megindul, amerre a lova viszi, közben pedig hagyja, hogy úthengerként gyűrje maga alá a játék minden egyes képkockájából áradó nagybetűs hangulat, amit a hibátlan környezeti zajok és a korszakhoz illeszkedő muzsika tesz teljessé. Az egész játékról süt, hogy ezúttal nagyobb büdzséből gazdálkodhatott a Warhorse, és már nem szorult közösségi kalapozásra, mint hajdanán. Leglátványosabban az átvezetők, valamint a kézitusa animációi fejlődtek, néhol azonban még mindig csiszolatlannak hatnak. Megnyugtató a végleges verzió szempontjából, hogy már a megjelenés előtt stabilan futott a Kingdom Come: Deliverance II, több hétnyi játék alatt egyszer sem omlott össze, nem bolondultak meg a mentések, továbbá küldetések teljesítését gátló bugokkal sem találkoztunk. Ez nem azt jelenti, hogy a folytatás technikai értelemben kifogástalan lenne, egy ekkora volumenű, nyitott világú, egymásra épülő komplex rendszerekből álló alkotásban mindig előfordulnak kisebb-nagyobb hibák, de ezeket vélhetően hamar kezelésbe veszi a csapat. És akkor egyúttal optimalizáláson is reszelhetnek még egy kicsit a fejlesztők, mert az fps-szám teljesítménymódban is hajlamos fejest ugrani a mélybe a sok NPC-t mozgató tömegjeleneteknél, mint amilyenek a nagyobb csaták, várostromok. Legalábbis Xbox Series X-en ezt tapasztaltuk.
Ezeket leszámítva azonban többnyire jól muzsikál a Warhorse szerepjátéka, még Kuttenberg utcáin is, holott a pénzverdéjéről elhíresült város jóval hatalmasabb, mint bármely más település akár ebben, akár az előző részben. Prága után a királyság második legnagyobb városa volt az 1400-as években, ennélfogva a lakossága sem annyira homogén, mint a környező falvaké. Számos nemzet képviselőivel lehet találkozni a falai között, akár másik kontinens szülöttével is. A Daniel Vávra vezette stúdió a más bőrszínű karakterekhez hasonlóan a vallási és szexuális kisebbségeket is a történelmi kontextussal összhangban szerepelteti, illetve ábrázolja, miközben kínosan ügyel rá, nehogy teljesen oda nem illő anakronisztikus kifejezésekkel rombolja a Kingdom Come: Deliverance II hitelességét.
Nem dokumentumfilm, elvégre a sztori jó része fikció, a szereplők majd' mindegyike kitalált személy, mégis el tudja hitetni a játékossal, hogy ilyen volt az élet a középkorban. Mindezt pedig megfejeli egy kimondottan izgalmas, politikai intrikák pókhálójába csavart sztorival, amely még az olyan ezerszer elsütött fordulatokat is izgalommal, feszültséggel tudja megtölteni, mint amikor azzal szembesülünk, hogy egy szövetségesünk végig az ellentétes oldalon állt, valakiről pedig, akit az ellenségünknek hittünk, kiderül, hogy voltaképp közösek az érdekeink és céljaink.
A Kingdom Come: Deliverance II konzervatív folytatás, alkotóinak eszük ágában sem volt teljesen átgyúrni azt a receptet, ami egyszer már sikerre vezetett, a produkciós minőség növelésével párhuzamosan kiforrottabbá, és egy hajszállal felhasználóbarátabbá tették elődjénél, ám a tanulási görbe ettől még nem lett lényegesen rövidebb. Annak azonban, aki hajlandó rászánni az időt, hogy megtanulja, amit kell, olyan élményben lesz része, amit más játékban hiába is keresne. Ez pedig meglátásunk szerint 2025 végén akár arra is elég lehet, hogy az év legjobb játékairól szóló szavazásokon szerepeljen a neve.
