Kratosra hajazó hősünk (egek, ekkora képzavart) csúnyán ráfaragott. Életében a legnagyobb harcosok között tartották számon, s nevét születendő legendákba foglalták. Ráadásul soha nem emelt kezet, kardot, bárdot, vagy bármi egyebet ártatlanokra. Ennek ellenére az alvilág rosszabbik felén kötött ki, csak hogy halála után is szórakoztassa a poklok sötét lelkű és sötét humorú urát.
A Khronos: The Rise of Dark Varrior (csak az alkotó angoltanára meg ne lássa) első, sőt második blikkre is oldalra scrollozós játéknak tűnik, de igazság szerint már az is elég, ha a képernyő közepén gyökeret eresztve köszörüljük pengénket, nyalogatjuk a rászáradt vércseppeket, miközben leendő áldozataink megközelítenek bennünket. Vagyis ezt csak én tettem, Ti nyugodtan mászkálhattok fel, s alá.
Az irányítás pofonegyszerű, ráadásul nem is fáj annyira, mint egy erőteljesebbre sikeredett elhadart simogatás. A WSAD kombóval tudunk fel-le, jobbra-balra közlekedni, míg a JKL billentyűk csapkodásával kisebb nagyobb darabokat szelhetünk le ellenfeleinkről. Mindeközben kis túlzással térdig gázolunk a vérben, ami a pápua dokkmunkás Joshua, aki nem Joshua szerint sokkal jobb, mint a tejfürdő, amiben Kleopátra részesült. Utóbbi egyébként nem az egyiptomi fáraók és Nagy Sanyi leszármazottja, hanem Joshua, aki nem Joshua disznaja, "aki" meghallotta, hogy a következő estét a mumu-gödör mélyén hivatott tölteni apró és szép pirosra sülő darabokban, ezért szökni próbált. Közben feldöntötte Maria, aki nem Maria tejes bödönjét.... De ez már egy másik történet. Mielőtt újra elkalandoznék, még gyorsan idebiggyesztem kötelességtudatom ékes bizonyítékaként, hogy a pokolba vezető szafári csak Rátok vár a Játéközön (hol máshol?) oldalán.
