Nonszensz név, animéből szalajtott szereplők, ménkű nagy pengék, Bandai Namco logó - talán megbocsátható, ha az első trailer láttán azt hittem, hogy a Scarlet Nexus nagyjából a God Eater vagy a Code Vein utódja lesz. Nemrég három órát játszhattam a már csaknem kész - már júniusban megjelenő - játékkal, és alaptalan véleményemet meg kellett változtatnom: a Scarlet Nexus legközelebbi rokona sokkal inkább az Astral Chain. Ez pedig nagyszerű hír, hiszen a Platinum akciójátéka kiváló szórakozást nyújtott.
Kadétbőrben
A Scarlet Nexus sztorijának első lépése a választás a két karakter között. Bár azt reméltem, hogy ez a sztorira is óriási hatással lesz, az első néhány órában legalábbis szinte mindegy, hogy Yuito Sumeragi, avagy Kasane Randall a választottunk. Igaz, személyiségük eltér: előbbi a tipikus shounen főszereplő, egy végtelenül naiv és szeretetreméltó, barátaiért természetesen mindenre képes srác, utóbbi pedig a jóval ridegebb női karakter, aki csak húga érdekében hajlandó egyáltalán beszélni a többiekkel - de a döntés nem alakította át a játék első óráit.
Már csak azért sem, mert mindketten az OSF nevű különlegesen képzett kommandó ifjú kadétjai, akik New Himuka futurisztikus városában próbálják védelmezni Japánt a szimplán csak Others néven ismert groteszk démonszerűségek támadásai közepette. E világban az OSF magas rangú tagjai igazi celebek, és hiába a halálos veszély, a civilek izgatottan fotózkodnak és ujjonganak, amikor egyik-másik főnökünk megjelenik rendet tenni, és később is autogram- meg szelfikérésekkel zaklatják őket, lelkesen adva a tippeket is nekik a csatákhoz, mintha csak egy mai sportfórumon lennének.
Villanófény
A játék első három órája folyamatosan gazdagította a kiválasztott karakter harci lehetőségeit, és míg az első pillanatokban meglehetősen fapadosnak tűnt a harcrendszer, a demó végére már lila robbanások kísérték minden mozdulatomat, társaim által megosztott speciális képességek lassították az időt vagy biztosítottak láthatatlanságot, és ha kellett, egész vonatszerelvényeket vágtam az alagútban dekkoló démonok fejéhez.
Eleinte csak a kétféle erősségű és tempójú támadás áll rendelkezésre (Yuito katanával, Kasane hajszálnyit trükkösebb módon tőrökkel és dobókésekkel operál), de aztán egyre hasznosabbá válik pszichokinézis néven ismert képességünk is. Ezzel elsősorban a tereptárgyakat tudjuk a szörnyekhez vágni, néha szimpla extra támadás gyanánt, máskor pedig külön animált szuperkombó részeként, egy kis QTE kíséretében. Onnantól kezdve, hogy a prológ végén kadétból hivatalos OSR-közlegénnyé válunk, egy folyamatosan változó gárda lesz mellettünk, akik mind megosztják velünk speciális képességeiket. Van, akitől tüzes támadásokat lehet kölcsönözni, mástól pedig sérthetetlenséget biztosító páncélt vagy éppen elektromos sebzést kapunk.
Aztán lezajlik még egy küldetés, és megjelennek a kivégzések is a harcrendszerben. Ennek aktiválásához nem ellenfelünk életerejét, hanem specifikus páncéldarabjait kell leverni testéről, és persze démonja válogatja, hogy éppen melyik metódus az egyszerűbb. A bizarr, mechanikus lények e védelmük nélkül egyetlen gombnyomással megölhetők, karakterünk ilyenkor meghökkentő módon izzót rángat elő testükből, hogy valami látványos manőverrel szilánkosra zúzza azt. (A démonok dizájnja amúgy kiemelkedően fantáziadús: az egyik fajta például manökenlábakból, egy fűzőből, illetve egy nagy csokor rózsából áll, egy másik pedig egy futurisztikus kibermuflon koponyafejjel.)
A demó legvégén megnyílt a Brain Drive nevű képesség is, amellyel, ha jól értettem, tartósan jó teljesítménnyel extra bónuszokat, például erősebb sebzést lehetett aktiválni. Mivel ezzel lényegében megtelt a képernyő alján a kijelzők sora, vélhetően radikálisan új dolgokat ezt követően már nem fog adni a játék, ám tekintve, hogy a csapattagok váltogatásával folyamatosan új és új ideiglenes képességeket tud nyújtani a Scarlet Nexus, feltehetően a későbbiekben sem lesz gond a változatossággal.
Száz százalék anime
Engem a vártnál jobban szórakoztatott a játék, de azt azért muszáj megjegyeznem, hogy ebben része volt annak is, hogy én jókat tudok mosolyogni az anime-klisék tobzódásán. Ha valakit az efféle dolog inkább idegesít, annak a Scarlet Nexus nem ajánlható, mert rövid úton fel fogják húzni az események, a karakterek, és persze a túltolt dráma és a millió titok. A csaj, aki szuperképessége ellenére annyira szégyellős, hogy beszélni se nagyon tud; a heterokrómiás fickó, akiről ordít, hogy 15 óra után elárulja a csapatot, csak azért, hogy később kiderüljön, ezt a mi érdekünkben tette; az irritálóan pökhendi szőke srác, aki az első pillanattól fogva gyűlöli Yuitót; a gyermekkori barát, akinek csak a csajozáson jár az esze.
Ilyen, és ehhez hasonló figurák közt, gyerekes melodrámában és túlcsorduló romantikában dagonyázva zajlik az elkeseredett háború a mechanikus démonok ellen - ráadásul a sajtó drónjainak állandó figyelme közepette. Meg tudom érteni, ha ez valakit zavar, de úgy gondolom, van ennek is közönsége - ráadásul szerencsére ebben a játékban egyelőre senki nem volt úgy túlszexualizálva, mint a Code Vein fátyolba és gézbe öltöztetett gyermeklányai.
Bár nyilván van rá esély, hogy a sztori majd összeomlik a saját klisékoncentrációja alatt, a három órában egyetlen igazi negatívummal találkoztam: az átvezető jeleneteket meglehetősen spórolósan rakták össze. Jó 95 százalékuk rendesen megkomponált jelenet helyett inkább effektezett képregényekre emlékeztet, néha még szájmozgás vagy pislogás sem jár a párbeszédekhez, ami manapság azért meghökkentő.
Szerencsére a Scarlet Nexus nem csak ezzel tudott meglepni, a harmadik játékóra végén szomorkodva léptem ki belőle: megjött a kedvem még néhány küldetéshez, a skillfa elfoglalásához. Nem várom, hogy korszakos jelentőségű játékká fejlődjön a következő órákban, de az biztos, hogy sokkal több van benne, mint azt az eddig kiadott kevéske trailerből le lehetett szűrni.
