Ha csak képeket láttatok a Journey to the Savage Planetből, esetleg egy-két videót, és azok alapján azt gondoltátok, hogy ez a No Man's Sky, én nem hibáztatlak titeket. A 2017 januárjában alapított Typhoon szerintem erősen mellé is lőtt ezzel az irányválasztással, láttunk már nagy reményekkel elindított címeket abba belebukni, hogy nagyon hasonlítottak valami másra (sosem feledünk, Battleborn). A hasonlóság persze nem minőségi mérce, de azt is tudjuk, hogy attól, hogy valami jó, nem lesz sikeres, ha a közönség nem harap rá. Sajnos a Savage Planet bár nem rossz, nem is igazán jó, pedig az alapjaiból többet is ki lehetett volna hozni.
Laknám
A cselekmény onnan indul, hogy a Kindred Aerospace asztronautáit szétküldték az univerzumban. Feladatuk feltérképezni a rájuk osztott bolygókat, megvizsgálni, mennyire élhetők, hogy megtalálják azt, ahova az emberiség menekülhet. Mi az AR-Y 26-ot kapjuk, ahova nem sikerül problémamentesen megérkeznünk, de ez nem baj, az elbaltázott landolás után is kiléphetünk a biztonságot nyújtó űrkapszula ajtaján, hogy megismerkedjünk a flórával és faunával, illetve felturbózzuk felszerelésünket. Amit a fejlesztők a felfedezésről elmondtak, az végül is igaz, de messze nincs akkora szerepe a játékmenetben, mint azt várni lehetett. Szkennerünkkel megvizsgálhatjuk az aranyos madárkákat, az ellenséges repülő polipokat, a természeti képződményeket, de ennek csak ritkán van gyakorlati haszna azon túl, hogy valami mókásat megtudunk róluk, meg bekerülnek az adatbázisba. Akit ez kikapcsol, eltölthet a bóklászással órákat is, viszont a történetben másképp kell előrehaladni.
A nagyjából 7-9 órás (attól függ, mennyiszer bőgöd el magad az utolsó bossharcnál, de erről később) sztori alatt nagyjából az ismétlődik, hogy caplatunk a rengetegben, megszerzünk valami anyagot, lecraftolunk belőle (meg némi alumíniumból, szilíciumból és szénből, amik összegyűjtögetése fárasztó tud lenni, ha az ember nem tudja, melyiket hol keresse) egy felszerelésdarabot, amivel aztán nagyobbat vagy duplán ugorhatunk, esetleg magunknál tarthatjuk az áramfa rázós, vagy a savnövény maró gyümölcsét; és így megnyílnak újabb helyek, útvonalak. Közben támadjuk, aki minket is támad, meg néha a békés madárkákat is, ha a szükség úgy hozza, hogy bele kell őket bikáznunk egy darálóhangú húsevő növény szájába, ami cserébe visszahúzza csápjait.
Egyetlen lőfegyverrel vértezhetjük fel magunkat, ami minimálisan fejleszthető, valamint használhatunk különböző robbanó és nem robbanó terméseket, de a játékban az akció alapvetően viszonylag kevés szerephez jut, legtöbbször csak puttyogtatunk, aztán elfekszenek a célpontok, esetleg előbb leszedjük róluk a cuccot, ami védi őket (például a savban oldódó gyantát) - kivéve a három bossharcnál, amikbe némileg váratlanul keveredünk bele. Ezek során legalább annyira szükségünk van arra, hogy pontosan célozzunk, mint arra, hogy megfelelően ugrándozzunk, kitérjünk a lövedékek elől, ne zuhanjunk a lávába/savba, ami rövidtávon végez velünk. Az utolsónál minden tudásunkat és eszközünket be kell vetnünk, így nekem két egész órába telt, mire sikerrel jártam, és könnyes üvöltésemet felváltotta az öröm kacaja, viszont még ennél is több lett volna, ha az irányítás nem kap elég figyelmet - de szerencsére kapott. A Typhoon egy új csapat, ugyanakkor alapítói nem kezdők, a főnöki székben ülő Alex Hutchinson például az Assassin's Creed III és a Far Cry 4 kreatív vezetője volt, úgyhogy arra, hogy az alapmechanikák jók legyenek, odafigyeltek. Néhány kivételtől eltekintve élveztem az ugrándozást, csak egyszer-kétszer fordult elő, hogy hiába ugrottam jó irányba és távolságra, nem tudtam kilőni a szigonyt a csatlakozási pontra, mert nem jelent meg az ehhez szükséges jelzés, vagy nem kapaszkodott meg a karakterem ott, ahol szerintem kellett volna.
Na, akkor most élhető vagy nem?
Miközben felderítjük a bolygót, megküzdünk mindennel, ami a vérünket akarja, és szolgamódra, minimális gondolkodással teljesítjük az ugrándozós platformer részeket, nem bontakozik ki egy érdekes történet. Időnként azt sugallja a játék, hogy a végén lesz valami nagy csavar, nagy megfejtés, ez azonban elmarad. A humor is csak eleinte tűnik jónak, viszont az is nagyon hamar kifullad, legfeljebb a Kindred az űrhajónkban vetített reklámjain tudunk mosolyogni, meg azon, hogy minden elhalálozás után eláshatjuk korábbi testünket, és egy számmal díszített fejfa emlékeztet minket bukásunkra. A végén azt éreztem, hogy nem lettem okosabb; mintha jönnie kellett volna még valaminek, egy extra fejezetnek, ami végül nem következett be.
Aki pusztán kalandozni szeretne, és elégedett az alapvető looppal, a felfedezés élményével, azt ez bizonyára nem fogja zavarni, de én többet várnék egy ebben a kategóriában versenyző játéktól. Az alapok és az ötletek szuperek, de a befejezést követően nem éreztem elégedettséget. Akit viszont elkap a hangulat, még a stáblista után is sokáig elszórakozhat a katalogizálással, a rejtett dolgok megtalálásával (egy térképet mondjuk díjaztam volna még, hogy tudjam, hol nem jártam), és a végigjátszáshoz nem szükséges további képességek feloldásával.
