Megértem, hogy a világnak és azon belül a szórakoztató iparnak is változnia, kell. Érthető az is, hogy Pierce Brosnan nem lehetett örökre James Bond… De istenem, miért, ó, miért kellett Daniel Craiget választani 007-nek?! Pedig Craig amúgy nem rossz színész (bár én igazából nem kedvelem), de a Casino Royale-ban egyszerűen képtelen volt Bond figuráját eltalálni.
Kezdők szerencséje…
Ian Fleming legelső Bond regénye volt az 1953-as Casino Royale, amely a hidegháború kellős közepén íródott. Ebben a könyvben Fleming kezdő íróként még a legtöbb Bond rajongó szerint sem találta még el igazán el azt a stílust, amitől Bond igazán olyanná vált, amilyennek ma ismerjük… A Casino Royale inkább egyfajta „roman noir”, egy sötét, darkos hangulatú krimi volt, amelyben Bondnak kellett kártyapartikon keresztül legyőznie és lelepleznie Le Chiffre-t, egy gazdag bűnözőt, aki többek között terrorista szervezeteket pénzelt a nyereségeiből. Daniel Craignek egyetlen szerencséje, hogy pont ebben a filmben kapott szerepet, ugyanis legalább valamennyire „passzolt” filmhez: az eredeti sztori sem volt túl bondos és így annyira ő sem lógott ki a Casino Royale-ból…
Craig nem Bond
Mert hát, akárhogy is szépítenénk, Craig nem jó Bondnak… Szinte totálisan hiányzik belőle a brit titkos ügynök eleganciája és sármja, így számomra teljesen hiteltelen, amikor a nők a lábai elé hullnak. Kicsit sajnálom egyébként, mert egy akármilyen másik kémfilmben Craig nem lenne azért rossz, mint hideg, számító, szenvtelen, érzelemmentes gyilkos, aki a másodperc töredéke alatt képes valakit hangtompítós pisztollyal nyakon lőni, de Bond azért ennél sokkal több! Aki nem hiszi, az nézze meg a legelső 007-es filmeket: bár Sean Connery számított a legmacho-bb, legkeményebb Bondnak, azért ennél ő is sokkal több érzelmet és kifinomult játékot vitt Bond szerepébe.
Ez nem Bourne-rejtély, könyörgöm…
Értem én, hogy Martin Campbell rendező ezúttal sokkal, sokkal reálisabb kémfilmet akart, de hát istenem, Bond attól Bond, hogy grandiózus, látványos, hajmeresztő akciójelenetekben vesz részt, de amit itt láthattunk, az leginkább egy feszes kém-krimire emlékeztetett… Még csak nem is a rendkívül brutális verekedős részekkel volt bajom, mert ezek tényleg ott voltak a toppon. Inkább azok a kocsira kapaszkodós, ajtón kirúgós jelenetek olyan „szabványosak”, semmi extra, csak jól összeverik Craiget, aki a mosdóban szerencsére teljesen rendbe hozza magát.
Aztán ott vannak azok a hosszú, hosszú kártyázós jelenetek… Engem speciel még érdekel is az amerikai póker, mert mostanában sok ilyet játszottam, de Bond ezúttal valami olyan tetemes mennyiséget kártyázik, mint eddig talán összesen soha, pedig a 007 filmekben ez egy jellemző jelenet… OK, értem, erről szól az eredeti regény, de hát nem kell mindent vakon adaptálni…
Végül a csúcspont az elmaradhatatlan romantikus szál, ami meglehetősen hiteltelen, azok után, hogy Craig egészen addig egyfajta jéghideg gyilkos figurát játszik, inkább, mint Bondot. Ezt a részt pedig jó hosszan húzták, mint a rétestésztát, úgyhogy csak fészkelődtem a székemben, ami eddig még Bond filmben talán sohasem fordult elő…
Eh…
Az a vicc, hogy azért szükség volt erre a vérfrissítésre, illetve a modernebb, brutálisabb hangvételre, és sokszor kifejezetten élveztem ezt a stílusváltást. Máskor viszont teljesen lelombozott Craig játéka és a feleslegesen elnyújtott, unalmas kártyázós, vagy érzelgős jelenetek. Kicsit elszomorító az is, hogy Q helyett nem sikerült megfelelő helyettest találni, illetve az, hogy a Judi Dench által alakított női M ezúttal többször is komplett idiótának van beállítva.
Nem nevezném igazán „rossznak” ezt a Bondot sem, de sajnos távol járunk az igazitól. Ha nem 007 lenne, akkor talán magasabb százalékot is érdemelne…
Értékelés: 78%
