Nem szeretnék egy olyan Földön élni, ahol tízemeletes óriásrovarok kopogtatnak az ember ajtaján olyan gyakorisággal és kitartással, mint Jehova tanúi. Csak míg ez utóbbiakat viszonylag könnyen le lehet rázni annyival, hogy én meg híveket gyűjtök Cthulhu urunknak, akit visszavárunk, az óriás csótányokat ez nem fogja meghatni. Ehhez a melóhoz tűzerő kell, és nem lesz elég egy kis pisztoly. Viszont az ízeltlábúakhoz hasonló méretű harci robotok (mechek vagy mechák, ha így jobban tetszik) tökéletes eszközeink lesznek a harc során. Mintha komoly tűzerővel megtámogatott, gigantikus légycsapót forgatnánk. Gyorsan fel is vázoltam a játék rém egyszerű alapszituációját, de annyit hozzátennék még, hogy nem egyszerűen óriási robotokkal harcolunk a már megfogyatkozott emberiségért, hanem visszautazunk az időben egészen addig a pillanatig, amikor is megindítja támadását a vek faj.
Kezdd újra, majd újra és újra
Itt aztán nem szégyen újrakezdeni az egész játékot, egymás után akár többször is. Nem pusztán a véletlenszerű pályák miatt, aminek okán az egekbe szökik az újrajátszhatóság, hanem mert az első pár próbálkozásunk annyira rosszul fog elsülni, hogy kénytelenek leszünk az egész idősíkot abortálni, és mindent elölről kezdeni.
A szituáció a következő: egységeink - három óriásrobot, plusz a pilóták - visszakerülnek a múltba, ahol négy szigeten kell megfékeznünk az inváziót. Az említett földdarabokat különböző régiók alkotják eltérő nehézségi szinttel, ami nem változik, de maga a pálya, annak elrendezése és a teljesítendő bónuszok igen. Ez így mind szép és jó, na de itt jön a feketeleves. Amennyiben pilótástul elveszítjük egyik egységünket, akkor annak annyi, új pilótát kell szereznünk az adott robotunkba. Az MI ugyan képes átvenni az irányítást, ám a játék figyelmeztet, hogy jobban járunk egy képzett pilótával - akit ugye a játékos irányít -, azt pedig nem olcsó móka megszerezni.
Minden döntésünk kihat a további játékunkra, akárcsak a teljesített missziók eredménye. Érdemes a bónuszfeladatokkal is foglalkozni, fáradozásainkat ugyanis több XP-vel honorálja a játék. Például meg kell védenünk egy reaktort az adott pályán, vagy legalább három veket kell egyszerre elpusztítanunk és így tovább. Minden újrakezdett idősík hasznos leckével szolgálhat, mind többet tanulunk, és egyre inkább átlátjuk, miként is működik a harc.
Na de hogyan?
Amennyiben kiválasztottuk, hol szeretnénk harcolni, megjelenik egy négyzetekre osztott pálya. Láthatunk rajta lakóházakat, hegyeket és egyéb környezeti elemeket, majd felbukkan az ellenség is. Miután a gép elhelyezte egységeit, mi is letehetjük harcosainkat. Én itt követtem el az első hibámat: egyáltalán nem tartottam fontosnak a kezdőpozíciót, úgy gondoltam, majd odaviszem őket, ahol szükség lesz rájuk. Na, ezt ne csinálja senki! Minden egység csak meghatározott irányokba mozoghat, akár a sakkban. Nem ugorhatjuk át átlósan a mezőket, sem az előttünk akadályként tornyosuló hegyeket vagy házakat. Ellenben fel tudjuk használni őket csata közben.
Elképesztő taktikázásra van szükség; érdemes előre gondolkodni, hiszen azt mindig látjuk, merre tud mozogni az ellenség. Szerencsére resetelhetjük az adott kört, ha nagyon elhibáznánk a lépésünket. Ezt sokszor fogjuk használni, de ha már az első mozdulatot is elvétettük, ám ennek ellenére sem kezdtük újra, akkor keresztet vethetünk az egész küldetésre. Persze lehet teljesíteni egy pályát totális veszteséggel is, de annak negatív következményei lesznek a továbbiakban, és csak a saját játékunkat nehezítjük. Ebből is látható, hogy az Into The Breach remek agytorna. Aki ismeri és kedveli a zsánert, az FTL alkotóinak új játékát is imádni fogja, egyébiránt bárkinek ajánlom, aki kihívásra vágyik.
