Volt szerencsém szinte az összes lövöldét kipróbálni tavaly, és bár a legtöbbel kifejezetten jól szórakoztam, talán egyik sem talált be annyira, mint az Insurgency. Pedig a New World Interactive útja egyáltalán nem volt zökkenőmentes idáig: az eredetileg betervezett egyjátékos kampányt menet közben kukázták, hogy inkább a multiplayer funkciókra koncentrálhassanak, ezek viszont nem várt nehézségeket okoztak, ami miatt a megjelenést is el kellett tolni. A Sandstorm végül, ha nem is félkész állapotban, de semmiképp sem a legsimábban landolt. Ez a játék viszont olyan, mint a lázadók AK-47-es gépkarabélya: rozsdás, sáros, kicsit kattog is működés közben, de amikor kell, akkor hibátlanul teljesít, és elképesztően jó érzés elsütni.
Bőrnyakúak
A Sandstorm egy hasonlóan puritán, realisztikus vonalat követ, mint az eredeti Insurgency: a képernyőn gyakorlatilag semmiféle sallangot nem találni az elfoglalandó pontokon kívül, így nincs ami elterelje figyelmünket a harcmezőről. Márpedig oda kell figyelni, mert itt akár egyetlen golyó is halálos lehet. Nagyon ritkán, speciális esetben fordul csak elő, hogy valaki elkezd ránk tüzelni, és marad még időnk odafordulni és lelőni, legtöbbször anélkül haltam meg, hogy egyáltalán tudtam volna, merről érkezett a gyilkos találat. Ugyanakkor a fejlesztők nem mentek el teljesen hardcore irányba, amerre a Squad vagy épp a Verdun készítői, hanem ügyesen lavíroztak a realizmus és az árkád játékmenet határán. Szóval nem kell tíz percig egy tereptárgy mögött lapítanunk, van rá lehetőség, hogy dinamikusan játsszunk, ha azt akarjuk, viszont nem is ugrálunk majd a fedezékek között hármasával darálva az ellenfeleket, mint mondjuk a Battlefieldben. A csapatjáték kifejezetten fontos, és ha egy sarok mögül felváltva fedezzük egymást a társunkkal előrenyomulás közben, akkor könnyen kiiktathatunk egy fél osztagot.
A fegyvertelen katona
Ami egyedivé teszi a Sandstorm játékmenetét, az a testre szabhatóság. Több különböző karakterosztály közül választhatunk, amelyek mindegyike egyedi fegyverekkel és kiegészítőkkel, ezáltal sajátos játékstílussal rendelkezik. Játékmódtól függően csak adott darabszámú lehet az egyes kasztokból, vagyis előfordulhat, hogy valaki már kivette a kedvencünket, viszont biztosan nem kell amiatt aggódnunk, hogy mindenki mesterlövészként lapít a tetőn, és senki nem foglalja el a célpontot. Minden katonával adott számú pontot költhetünk el loadoutunk összeállítására, így vehetünk például egy erősebb fegyvert, de akkor kevesebb pontunk marad gránátokra, vagy választhatunk egy gyengébb stukkert, de akkor nemcsak távcsőre és hangtompítóra futja hozzá, hanem egy golyóálló mellényre is. Felszerelésünknek emellett súlya is van (ilyen rendszert használ egyébként a World War 3 is), vagyis ha a vastagabb mellvértet választjuk, akkor egy picit javulnak a túlélési esélyeink, ugyanakkor lomhábbá válunk, és nehezebb lesz az ellenfél hátába kerülni.
A Sólyom végveszélyben
Bár a kampány kimaradt, azért van kooperatív mód az MI által irányított csoportok ellen. Az igazi izgalom persze a multiplayerben és annak három remek játékmódjában rejlik. A Push és a Skirmish 32 játékost enged össze két csapatra bontva, míg a Firefightban pörgősebb csatákat vívhatunk meg 8v8 formátumban. Itt nincs hagyományos TDM vagy bármi hasonló, kizárólag a fragek számáról szóló játékmód, minden esetben van egy vagy több konkrét célpontunk, amit el kell foglalni. Megtartották az első Insurgency hullámokban történő újraéledési rendszerét, a Firefightban viszont csak akkor térnek vissza csapattársaink, ha elfoglalunk egy pontot. Vagyis amennyiben hátrányba kerülünk, kockáztatnunk kell, muszáj agresszívebben játszanunk, hogy maradjon esélyünk visszahozni a többieket. A Sandstorm tökéletes játszótér a camperek számára, de csak abban az esetben, ha stratégiailag fontos helyen lapítanak a fűben, és azt is csak védekező félként. Egyébként egyszerűen muszáj megpróbálni elfoglalni a pontot, nem lehet csak úgy vadászni a pálya egyik sarkában. A Play-gombon a feliratot le is cserélhetnék PTFO-ra (Play The F*cking Objective).
A bombák földjén
Az elképesztően intelligens dizájnnak köszönhetően a legapróbb részletek is taktikai fontosságúak: az ajtókon például kilincs vagy gomb jelzi, hogy épp merre nyílnak, a fegyver csövében pedig tárazáskor is bent marad az utolsó golyó, vagyis aki a kör elején rögtön újratölt, az eggyel több lövést adhat le az első sorozattal. Az ilyen apróságok pedig virtuális életekről és halálokról döntenek. Látszik, hogy a fejlesztők megpróbálták minden téren felülmúlni az első részt, ami több szempontból sikerült is: az új motornak köszönhetően sokat javult a látvány, a menürendszer sokkal letisztultabb lett, a hangok pedig a legjobb háborús filmeket idézik. Az ember élvezettel szorít rá a ravaszra, és riadtan húzza be a nyakát, amikor elkezdenek süvíteni a bombák, vagy potyogni a hüvelyek a fölöttünk elrepülő helikopter gépágyújából.
Sajnos a végeredmény nem lett tökéletes, a fejlesztőcsapatnak biztosan szüksége lesz még néhány hónapra, hogy minden hibát kiküszöböljön. Nem egyszer láttam tereptárgyakba beolvadó katonákat, falakon átlógó fegyvereket, furcsán recegő animációkat és egyéb kisebb-nagyobb bugokat, amelyek elrontották az összképet. Szintén zavaró tud lenni a pályák kialakítása, a játékállás miatt lezárt részek határait ugyanis nem jelzi semmi, így könnyen olyan helyzetbe kerülhetünk, hogy mire a játék szól, hogy tilosban járunk, már nem tudjuk használni a fegyverünket, és védtelenekké válunk a támadókkal szemben. A Sandstorm azonban még a hibái ellenére is fantasztikus, és ha valaki olyan lövöldét keres, amelyben nemcsak a szem-kéz koordináció, hanem a taktikai érzék és a csapatmunka is számít, annak szinte kötelező kipróbálnia.
