Nincs baj a divat követésével, de ha nem érted, mitől válik valami milliók kedvencévé, inkább ne próbálkozz vele. Ez a tanulsága a Toadman Interactive készítette Souls-like Immortal: Unchainednek. A Dark Soulsok és a Bloodborne megszerettették a mai gamerekkel a valóban nagyon nehéz, igazi kihívást jelentő játékokat. Ezek sikerén felbuzdulva többen is követni próbálták a receptet. A Nioh például remekelt, és megmutatta, hogy nem csak a From Software képes maradandót alkotni ebben a műfajban, míg a 2D-s játékok világában több indie fejlesztő is visszahozta a 8 és 16 bites játékok érzetét modern kinézettel és játékmenetbeli megoldásokkal. Akad azonban bizonyíték arra is, hogy nem lehet mindent lenyomni a rajongók torkán sem. Ezek közé tartozik az Immortal: Unchained. Míg a lőfegyverek előtérbe hozásával ad egy csavart a formulának, minden más aspektusa lapos, és jóval lemarad a nagyágyúktól, sőt még a közepes The Surge is lekörözi egy-egy területen.
A kihívás akkor jó, ha fair
A fejlesztők sajnos nem vették figyelembe, hogy míg a From Software játékai kegyetlen nehézséggel bírnak, addig a tökéletes irányításnak hála a játékosoknak van esélyük megküzdeni ezekkel a kihívásokkal. Nem véletlen, hogy egyesek dobbal vagy banánokkal (nem viccelek) irányítva karakterüket győzik le a legnehezebb főellenségeket. Itt nem valószínű, hogy ilyesmire látunk majd példát, és nem csak azért, mert jóval kisebb a játékosbázisa, mint a Dark Souls III-é.
Az Immortal: Unchained irányítása sajnos nagyon sok kívánni valót hagy maga után. Ha nagyra állítottam az érzékenységet, össze-vissza szállt a célkereszt, míg ha túl alacsonyra, nem tudtam megfelelő gyorsasággal fordulni, és a kettő között nem találtam meg az arany középutat. PC-n ezzel valószínűleg kevesebb probléma volt, de PlayStation 4-en játszva igencsak megküzdöttem a célzással, pedig van rengeteg példa jól működő TPS-re konzolon is. Miután a kézzel célzást emiatt elveti az ember, marad az ellenségek kijelölése gombnyomással. Ilyenkor a játék mindig az ellenfelek testére céloz, és így kimaradunk egy érdekes mechanikából. Más-más módon reagál az ellenség, ha különböző testrészeit lőjük meg. Lábukra tüzelve valószínűbb, hogy megtorpannak, míg a kezükből kilőhetjük a fegyvert.
Talán a végső szög a lövöldözős formula koporsójában a fegyverek lőtávolsága. Még a távcsöves puskák hatótávja is meglehetősen rövid, ráadásul az ellenfelek gyenge pontja az esetek 90 százalékában a hátuk közepén található, amit csak akkor tudunk célba venni, ha közelről mögéjük kerülünk. Ezek miatt a hibák miatt nemcsak teljesen feleslegessé válik a közelharc háttérbe szorítása, de jóval igazságtalanabb a rendszer, mint lennie kellene, mert természetesen az ellenfelek jóval pontosabban és messzebbre lőnek, mint mi a fegyvereinkkel.
Innen is egy klisé, onnan is egy klisé
Elég egyértelmű, mennyire szeretne hasonlítani az Immortal a Dark Souls szériára, majdnem minden mechanizmust átemeltek a példaképtől. Ugyanúgy "lelkeket" gyűjtünk (itt bitsnek hívják őket), és ezekkel fejleszthetjük karakterünket. Obeliskeknél vásárolhatunk, amelyek egyben a mentési pontok is, és fegyvert is csak itt tudunk váltani. Annál rosszabb ötletet el sem tudok képzelni, mint hogy egy pörgős akciójátékban csak a pihenőpontokon tudjak változtatni karakterem felszerelésén. Azt viszont aláírom, hogy tudtak javítani egy keveset az elvesztett XP visszaszerzésének megszokott rendszerén. Általában, ha elhagyjuk az összegyűjtött lelkeket, halálunk helyszínére visszatérve egy gombnyomással tudjuk felvenni őket. Az Immortal ezt megváltoztatta, és azonnal visszakapjuk őket, amint hozzáérünk a kis világító körhöz a földön. Ezt nagyon értékeltem, mert nincs is idegesítőbb, mint amikor a harc hevében még arra is kell figyelni, hogy a megfelelő helyen és időben egy gomb lenyomásával szerezzem vissza a lelkeimet. Ide beírtam egy piros pontot.
Érezhető, honnan merített a játék ihletet, de abban sem alkot eredetit, amiben nem hasonlít a már sokszor emlegetett szériákra. Az amnéziás hős a valaha volt legnagyobb klisé a szórakoztatóipar történelmében, a háttértörténet pedig engem főleg a Destinyre emlékeztetett. A központi tárgy a Monolith, amely a világ teremtéséért felel, ezenkívül jelen van egy megfoghatatlan sötét erő, amely mindent elnyel. Persze ez nagyon le van egyszerűsítve, de a Destiny pont ezekkel az elemekkel kezdte felépíteni a maga világát. Egy percig sem voltam meglepve, és míg általában a legközhelyesebb sztorikat is tudom élvezni, ha érdekesen vannak tálalva, ez nem tudott lekötni.
Inkább újra végigviszem a Bloodborne-t
Szerettem volna szeretni ezt a játékot, tényleg. Érdekesen hangzott a "lövöldözős Dark Souls", de mivel egyik elemét sem tudta élvezetesen prezentálni az Immortal: Unchained, csak fáradt apátiát éreztem a játék után. Van egy-két érdekesebb bossharc, de még azok sem tudják feledtetni a játék monotonitását. Az egyes világok unalmas kinézetéről már nem is beszélve. Próbáltak változatosságot belevinni, hiszen van jeges pálya, dzsungel és így tovább, de nem láttam semmi olyat, amiért érdemes lett volna megállni és csodálni a tájat. Biztosan vannak, akik a Dark Souls játékokat nem a kiérdemelt sikerélményért, hanem a szenvedés miatt, mazochizmusból játsszák, azok ebben is meg fogják találni az örömüket, de azok, akik egy kiforrott és jól összerakott alkotással szeretnének játszani, keresgéljenek még tovább, vagy vegyék elő egy korábbi kedvencüket.
