Akinek akad némi történelmi tudása a II. világháború afrikai hadszínterét illetően, annak Tobruk nevét hallva első körben jó eséllyel Erwin Rommel jut eszébe. A rendkívül tehetséges német tábornok nem véletlenül érdemelte ki a "sivatagi róka" becenevet, hiszen kivételes stratégaként sokszor tört borsot a szövetségesek orra alá.
Habár Tobruk esetében az első kísérlete ellátási problémák miatt kudarcba fulladt, 1942. május 26-án indított újabb támadásával szinte elsöpörte a várost védő brit haderőket, így a Panzergruppe Afrika ezúttal sikert aratott. Rommel pedig robogott tovább, egészen 570 kilométeren keresztül, hogy aztán El-Alameinnél igencsak elverjék rajta, és seregein a port. Karrierjének és egyben életének is az vetett véget, hogy Hitler szerint tudomása volt a Führer ellen készülődő merényletről, ezért végül méregkapszulával öngyilkosságot követett el.
Történelemóra után irány a reptér
Most, hogy pár mondatban lefutottuk a kötelező köröket, miszerint nincsen Tobruk Rommel nélkül, ráfordulhatunk a játék lényegi részére, a repülésre. Erről túl sokat nem lehet, vagy nem kell mondani, hiszen aki csak egyszer is belekóstolt a sorozat bármely darabjába, tudja, mit vállal, ha duplán kattint a játékot indító ikonra. Az IL-2 közel szűk két évtizede megjelent első része egészen sokkolóan hatott a stílus iránt fogékony tömegekre, és ezek az alapvető jó tulajdonságai azóta sem változtak.
Talán nem túlzás azt állítani, fizika tekintetében messze a legkiemelkedőbb repülős játék, amivel valaha is dolgunk volt. Olyannyira, hogy mai napig élénken él bennem a Battle of Stalingrad teszt, amikor már magával az iskolakörrel órákat töltöttem barátaim társaságában, akiktől egyébként szintén nem idegen a valódi repülés világa. Tucatnyi sikertelen próbálkozás fémjelezte leszállásaink szerencsétlenkedéseit, hiszen hiába lebegtettünk csodálatosan, a vége mindig durva elpattanás, vagy reményvesztett átesés lett, géptöréssel.
Nincs ez másként most sem, hiszen ebben a játékban aki valóban ki szeretné aknázni a fejlesztők által kidolgozott fizikát, elfelejtheti az összevissza rángatott botot, önfeledten pillanatok alatt spirált váltó bombázókat. Egyértelműen el lehet mondani, hogy az IL-2 (és ez bármely részére igaz), egyszerűen nem való mindenkinek, csakis azoknak, akik rendelkeznek kellő elszántsággal és szabadidővel ahhoz, hogy mindent mesterszinten elsajátítsanak. Főleg akkor, ha még a légcsavartollak szögének, vagy éppen a keverékképzésnek a szabályozását sem engedik ki a kezükből.
Ahol a végtelen sivatag összeér a kék égbolttal
Merész húzás egy olyan hadszínteret játékba vinni, ahol túl sok látnivaló nincs. Persze, akit konkrétan a repülés, illetve a légi hadviselés érdekel, az pont magasról tesz rá, hogy odalent egyszínű homoksivatag, vagy éppen élettel teli, angol mező húzódik. De azért be kell vallani, a Tobruk tényleg hozza a végeláthatatlan Szahara sivár világát, és emiatt kicsit kopottasnak tűnik a grafika, holott egyáltalán nem az.
Elég csak a repülhető gépekre pillantani, akár belül, akár külső nézetben. A madarak továbbra is lenyűgözőek, minden apró részletük kidolgozott, és még monitoron keresztül is átjön, ezek a bringák arra lettek kitalálva, hogy villámgyors fordulókkal és a leghihetetlenebb manőverekkel szedjék le egymást a levegőben, vagy mély morgású motorokkal repülve szabaduljanak meg végzetes terheiktől.
És ha már a gépeknél tartunk, említsük meg, hogy több tucat újdonság került a játékba, bár ezek többsége olyan, hogy rajongói szintű típusismeret nélkül nehezen felfedezhető. Elég, ha csak annyit mondunk, Messerből tíz különbözőt lehet repülni, míg Spitfire-ből hatot. Ugyanakkor immár horgászni is mehetünk, amennyiben a HE-111HH-6-ot választjuk, ami torpedóvetőként nehezítette meg a szövetséges vízi járművek dolgát.
Az impozáns, közel 150000 négyzetkilométernyi térképen a szokásos feladatok várnak ránk, már amennyiben kellően türelmesek vagyunk, mivel elég sokáig nem történik semmi. Felszállunk, megyünk, odalent homok, vagy éppen az óceán, és csak a motor zúgása hallatszik. Ha nem lenne az időgyorsító funkció, akár boltba is elugorhatnánk közben, vagy elkészíthetnénk egy jó csorba levest húsgombóccal.
Ám ha kezdetét veszi az akció, akkor viszont rendesen felpörögnek az események. Záporoznak a nyomjelzős lövedékek, kopog a törzsön és a szárnyon a becsapódó lövedék, olajt köp a motor a kabintetőre, és izgatott rádiózás veszi kezdetét. Érdemes tudni, hogy minden összecsapás kőkemény, és szinte kizárt, hogy sértetlenül megússzunk akár egyet is. Persze amíg a gép repül, addig nincs baj, és kiluggatott vezérsíkokkal is haza lehet érni.
Botlások és gyengeségek
Azt lehet mondani, hogy mint mindig, az IL-2 most is hozza azt, amit elvárunk tőle, kérdés csak az, hogy a gőzboltban jelenleg bő 40 euróért kapható kiegészítőt megéri-e ennyiért megvenni, hiszen a játék fő élvezeti faktora tulajdonképpen független a területtől, ami felett játszódik. Egyebekben még annyit tudnék kifogásolni, hogy ismét akadnak furcsaságok, például akkor, amikor azt mondjuk a gépnek, hogy legyen kedves helyettünk felszállni. Bár az esetek döntő többségében hibátlanul megoldja a feladatot, de előfordult olyan, hogy hátulról érkező társaink simán belénk rongyoltak.
Ami biztos - és ez nem a játék hibája -, hogy elég nagy rajongónak kell lenni ahhoz, hogy valaki úgy tényleg, istenigazából ki tudja használni azokat a lehetőségeket, amiket a játék tartogat, így aki szerint az igazi repülős játék az Ace Combat, az a lehető leggyorsabban távolodjék el az IL-2 bármely részétől, mert csúnya sírás lesz a vége.
