Meglepő, de az IL-2 Sturmovik már 2001 óta velünk van, és bárhonnan nézzük, azóta sem talált legyőzőre, bár kétségtelen, hogy a Cliffs of Dover nem ugrotta át a lécet, sokkal inkább kényelmesen átsétált alatta, ami az értékeléseken is meglátszik. Ám azzal talán senki nem tud vitatkozni, hogy ha második világháborús szimulációs repülőzésről van szó, akkor az 1C sorozatát semmi nem tudja letaszítani a trónról, és a sietősek kedvéért (akik nem akarnak közel két oldalt olvasni) eláruljuk, hogy most is hozták a tőlük elvárt minőséget.
Az első szárnycsapások
Akár kezdő paradicsomszeműnek, akár rutinos égi fenegyereknek tartjuk magunkat, nem fogjuk tudni, és ne is akarjuk kikerülni az első néhány küldetésében tutorialként (Nightwolf szerint: tuturiál) is szolgáló kampány módot, ahol elsajátíthatjuk az alapvető dolgokat, és megismerkedhetünk a repülőgépek, valamint a fegyverzet kezelésével. Már ekkor eldönthetjük, hogy rövidebb vagy hosszabb feladatokat kívánunk-e teljesíteni, mert előbbi esetében a pálya betöltése után rögvest ott termünk a levegőben, tehát sem felszállni, sem leszállni nem kell, míg utóbbinál mindkét repülési feladat a küldetések részét képezi.
Ha már az előbb a kampányt emlegettük, érdemes kiemelni azt a tulajdonságát, amitől egyesek talán hidegrázást fognak kapni, mások viszont egyértelmű pozitívumként értékelhetik. Az van ugyanis, hogy minden egyes küldetés kiválasztása előtt választhatunk, miszerint a vörösök avagy a németek oldalán kívánunk-e levegőbe emelkedni, illetve megválaszthatjuk a feladat jellegét, amely minden egyes esetben a bombázásra, megközelítésre, földi célok támadására (de nem bombázásra), bombázók kíséretére vagy sima őrjáratra (és ezzel együtt szinte természetes módon dogfightra) vonatkozik. Ezekből meghatározott mennyiséget végrehajtva tulajdonképpen teljesítettük is a kampányok feladatait, de a kettősség pont abban áll, hogy egyrészt jó, amiért nem kell elköteleznünk magunkat, és így mindkét oldalon csatába indulhatunk, ráadásul rögvest mind a tíz repülőgép meglovagolható, másrészt viszont oda a kötődés, ami bármelyik félhez, illetve a repcsihez fűzhetné a játékost. Sikeres küldetéseinkért XP-t kapunk, ami festéseket és fegyverek hozzáféréseit oldja fel; ez egyeseknek idegesítő lehet, míg mások úgy érezhetik, hogy ezzel legalább van cél, amiért érdemes harcolni.
Gyerünk, fiúk, lapátoljátok össze a roncsokat!
Van úgy, hogy az ember többnek hiszi magát, mint amennyit valójában tud, így számomra az első felszállás csúfos kudarccal járt, hiszen semmit nem hagytam automatán, hanem mindent manuálisan kívántam irányítani, ami a gyakorlatban annyit jelent, hogy a légcsavartollak szögétől a keverék beállításáig mindenért magam feleltem, sőt nem hagytam azt sem, hogy meleg motorral kezdjek. Éppen ezért a közel egyperces indítási procedúra után lángokat lövellve életre kelő motor ezres fordulatra történő felpörgése után elegánsan lefulladt, amit megismételtem még kétszer, mire végre sikerült a dugattyúkat folyamatos mozgásra bírni. Eztán megvártam azt a négy-hat percet, amit a köhécselő, egyenetlen alapjáratú motor megkívánt az 50 fokra melegedéshez, majd gázt adtam, és a keverékkel bénázva, dadogva nekilendültem a kifutónak.
Egyértelmű ügyetlenkedésemnek a vége az lett, hogy a pálya elfogyott, gépem pedig orra állva, elgörbült légcsavarral, gyászosan hirdette kudarcomat, így aztán azt a döntést hoztam, hogy meghagyom a manuális variálást azoknak, akik képesek rá. Ezt követően rögvest jobban ment a felszállás, szépen lerepültem az iskolaköröm (és arról most bölcsen hallgatok, hogy közben kétszer beledugóztam a talajba a hirtelen kormánymozdulatoknak köszönhetően), majd a futót kieresztve és a fékszárnyakat 60 fokra állítva egész ügyesen kilebegtettem, hogy utána magasra pattanva, és onnan durván visszaesve kettétörjem a törzset, leszakítsam a szárnyat, és magatehetetlenül pörögve, megszégyenülve álljak meg a beton közepén.
Ez nem játék
A fizika az IL-2 sorozat hagyományainak megfelelően nagyon jó, el lehet felejteni a hirtelen hasra rántott botot vagy a jobbra-balra fordulózgató bombázókat, mert itt valóban számolni kell azzal, hogy a világháborús vadászgépek szükségszerűen labilis viselkedése milyen veszélyekkel járhat, miközben egy sebességét vesztett bombázót a jóisten sem ment meg attól, hogy kétségbeesett próbálkozásunk miatt hassal a földnek csapódva felrobbanjon. A gépünket ért találatok specifikus sérüléseket eredményeznek olyannyira, hogy akár a kormányszervek tolórúdjait is ellőhetik derék ellenlábasaink, nem is beszélve arról a csodáról, amikor a motort éri találat, ami aztán szépen teleköpi nekünk a kabintetőt olajsárral, megszabadítva minket a szabad kilátás lehetőségétől. Ez egyébként az egyik legzseniálisabb dolog, ami megtörténhet a játékban, mert ha voltunk annyira bátrak, hogy megszabadítottuk magunkat a külső nézet lehetőségétől, akkor vért fogunk izzadni a látás elvesztése miatt.
Remekül sikerültek a hangok is, külső nézetben szinte libabőrösek leszünk, ahogy halljuk a gépeket mozgató erőforrások működését, legyen szó mélyen búgó bombázóról vagy sebesen száguldó vadászról. Az egyetlen nyűg az lehet, hogy a fedélzeti fegyverek nem elég hangosak, pedig a jellegzetes ugatás még jobban fel tudná dobni a hangulatot, miközben a hatalmasra (358×230 km) sikerült térképen repülőzünk. A grafika is gyönyörű, a gépek kívül és belül egytől egyig szépen kidolgozottak, és a folyton havas táj is csodás, nem is beszélve arról, amikor 600-800 méter környékén elmerülünk a felhőkben, majd bőven 1000 méter felett kijövünk belőlük.
A levegőben folytatott harcok élvezetesek, egymás kergetése rendesen nyomja az adrenalint, miközben érezzük, hogy folyamatosan a határon repülőzünk, bringánk remeg, mint a nyárfalevél, látásunk elsötétedik, de mégis csavarjuk a botot, és nem lehet minket lerázni, miközben ellenfelünkön fémes kopogással és csattanással érnek célt a becsapódó lövedékek. Nem ennyire vidám, amikor a légvédelem talál minket telibe, és az előbb még vígan pörgő légcsavar most girbegurbán ácsorog megszorulva, miközben gépünk lebillen, és halálos pörgésbe kezd. Ilyenkor ugorjunk, ha van még hozzá magasságunk.
Bogarak a plexin
Az IL-2 Sturmovik: Battle of Stalingrad baromi jó játék, de vannak hibái. Egyrészt nem értettem, hogy miközben még javában motoroztam a repcsit a kifutón, a kötelék többi gépe miért próbált meg átgázolni rajtam, hogy aztán úgy nézzünk ki, mintha a Bolsoj balett tagjai részegen próbálnák a Hattyúk tavát. Kicsit talán kevésnek érezhetjük a gépek mennyiségét is, mert bár a legismertebb nevek ott vannak a listán, de valahogy mégis hiányérzetet hagynak maguk után, a kampány kettősségéről pedig már beszéltünk. Mindezt leszámítva az 1C a 777-tel kiegészülve hatalmasat gurított ismét, és jó tudni, hogy újra van világháborús szimulátorunk.
