Eltelt életemből lényegesen többet töltöttem PC-vel, mint amennyit nem, és számtalan kedves emlékem fűződik hozzá, így például élénken él a fejemben, amikor nagyjából nyolcéves koromban a megboldogult DÉLÉP-nél először kerültem a közelébe egy ilyen csodás szerkezetnek.
A tört fehér ház oldalán egy akkora piros billenőkapcsoló volt, ami kinézete alapján akár a harmadik világháború kirobbantásához szükséges atomtöltetek indítására is szolgálhatott volna. Ezen a gépen játszottam életemben először videojátékot, de a címére már nem nagyon emlékszem, csak azt tudom, hogy valami aranybányász mukival kellett rohangálni a föld alatt, miközben a háttérben roppant primitív hangon ugyan, de Jean Michel Jarre egyik legismertebb alkotása, az Oxygen szólt (ha jól emlékszem).
Ezt követően még négy évet kellett várni, hogy a modern kor számítástechnikája a család életébe is betegye a lábát, és kezdetét vette az a folyamat, amit a legtöbb - ma már bőven harminc feletti - játékos nagyon jól ismer. Megérkezett a Commodore 64, melynek kezdőképernyője kék fénybe borította a szobát, és egyre több lap telt be az akkori játékosok elengedhetetlen kellékében, a FÜZETben. Abban a füzetben, mely számunkra értékesebb volt, mint a Holt-tengeri tekercsek, mert ebben volt minden adathordozónk (régies nevén: kazetta) tartalma, titokzatos számokkal jelölve az adott játék elejét és végét. Olyan dolgokról van szó, hogy szinte elmesélni is nehéz, hiszen aki annyi idős, vagy éppen több annál, mint ami rajta van a nagymama konyhai vekkerén, az nem is értené, hogy mi az a számláló, meg fejállás, és krómozott kazetta.
Az evolúció következő állomása pedig a PC, ami már meghatározó szerelem, és a legtöbbünknek jól elkülöníthető fázisokra bomlik effajta létezése, hiszen az első állomás mindig az, amikor megérkezik a vas a családba. Először csak nézzük, csodáljuk, szinte leborulunk előtte és úgy kapcsoljuk be, hogy már-már visszarántjuk az ujjunkat, miután kattanásig nyomtuk a gombot, használat után pedig letakarjuk, mert ez egy drága szerkezet. Jönnek a kezdő PC-s ballépései, a "majd én azt tudom" szintű nagyképű faultok, illetve az első alkalom, amikor áthívnak valakihez, mert ott is vettek egy PC-t, de valami nem stimmel, és mi állítólag értünk hozzá. Természetesen nem így van, de nem akarjuk felfedni, hogy csak Mekk Elekek vagyunk a szakmában, és amúgy is jól esik, hogy négyen állnak körbe, arcukon olyasfajta alázattal, mint ahogyan az ősi népek tekintettek a sámánjaikra. A kilencvenes éveknek azonban egyértelmű velejárója volt, hogy az ember idővel óhatatlanul felszedett magára több-kevesebb hardveres és szoftveres ismeretet, már csak azért is, mert nem volt jellemző, hogy minden házban legyen egy számítógép, és mivel internet sem volt, kénytelenek voltunk magunk rájönni a dolgokra, ez pedig mindenképpen adott egy olyasfajta általános képzettséget, amivel manapság már simán boltot lehetne nyitni.
Így teltek boldogan az évek, a 486-ost nálam egy 900-as Celeron követte, bár közben eltelt 6 év, és szépen jöttek a lépcsőfokok az AMD procikkal, mígnem szűk két évvel ezelőtt eljutottam a jelenlegi fázisba. Ámde nemcsak az idő telt, hanem a trendek is változtak, előtérbe kerültek a konzolok, ami egyrészről jó, hiszen az előző generációnak köszönhetően a mostanit megelőző masinámat hét évig tudtam életben tartani, mígnem egy Need for Speed tesztnél kiderült, neki sincs már tovább.
Mint a legtöbb PC-s, én sem tudtam sokat a konzolokról, sőt, inkább csak mosolyogtam rajtuk, hiszen se egér, se billentyűzet, meg milyen már, hogy nem kell velük semmit babrálni, és ha jól emlékszem, egészen 2008-ig még csak testközelbe sem kerültem egy ilyenhez. Ám a világnak bejött, hiszen egyre kevesebben akartak szoftveres és hardveres beállításokkal bajlódni, nem mindenki akarta minden egyes alkalommal bepötyögni, hogy Port: 220, IRQ:5, DMA:1, és jobban preferálták az azonnali játék lehetőségét, ami egészen addig nem is volt baj, míg továbbra is a PC maradt az elsődleges platform. Csakhogy a világ rendszerében valami megváltozott, és bár a Föld nem állt meg, a folyók nem kezdtek el visszafelé folyni, John Lennon pedig nem támadt fel, mégis oly mértékű zavar támadt az erőben, ami azóta sem állt helyre. Szinte egyik napról a másikra arra ébredtünk, hogy PC-re elkezdenek később jönni a játékok, mígnem felvirradt a nap, mikor megérkezett az első komolyabb cím, ami már csak konzol exkluzívként szerepelt. A kérdéskör összetett, ne is menjünk bele nagyon, de szerepe volt benne a csökkenő PC-s eladásoknak, a növekvő konzolos létszámnak, és természetesen a wareznak is, bár időről-időre kiderült: az a játék, ami jó, továbbra is képes kinyitni a PC-sek pénztárcáját.
Jó, hazudnék, ha nem mondanám, hogy engem nem csapott meg a konzolos alfélből érkező szél, hiszen immár lassan öt éve, hogy betette a lábát a lakásba egy Wii, de ő pont nem az a doboz, ami a PC-s vadászmezőkre merészkedne. Sőt, két éve beszerzésre került egy PlayStation 3, de csakis azért, mert egyszerűen annyira olcsó és megkímélt volt, hogy vétek lett volna otthagyni, egyébként pedig bő egy éve hozzá sem nyúltam, csak a fiam nyomta rajta rendületlenül a Minecraftot, a Fifát, meg a Need for Speedet (amit majd vissza fogok adni EndreMannak, becsületszavamra). Meg egyébként is, beszerzéskor befektetésként tekintettem rá, hiszen úgy voltam vele, hogy az árát nagyjából egy év alatt termeli vissza cikkek formájában, onnantól pedig már hasznot hajt, és ezt sikerült a feleségemnek is megmagyarázni, mert nálunk ő a kincstárnok, és meggyőződésem, hogy ha egyúttal görög pénzügyminiszter is lenne, akkor a roppant mediterrán nép hírből sem hallott volna az államcsődről. Mindenesetre sikerült az előző generációs konzolok végnapjaiba beletrafálni, így hamarost elapadtak a PS3 tesztjátékok, jómagamnak pedig fel kellett ismernem, valami nincs rendben a jelenlegi állapottal, miszerint van itthon egy öregecske konzol, amire semmi nem jön már ki, illetve egy PC, amire a számomra is fontos dolgok kijönnek ugyan, de csak jelentős késéssel. És ekkor hirtelen felvillant a vészjelzés a fejemben: Mafia III! Te szentséges atyaúristen, a Mafia III! Mi van, ha az is hamarabb jön konzolra, mint PC-re? Mi van, ha másvalaki kapja a tesztet kényszerűségből, mert nekem csak PC-m van? Valaki, akinek talán nem is annyira fontos a sorozat, aki nem ismeri az előző két rész minden egyes pixelét, aki nem dúdolja fejből az összes betétdalt (nem a főcímzenét, mert az nem kihívás), aki egy zsírosabb vacsora után még soha nem álmodta azt, hogy egy Lassiter V16-ban hasít Oak Hill elegáns házai között! És akkor megszületett a döntés, mely hasonlatos volt ahhoz, amikor (figyelem!!!! SPOILER veszély!!!!) Aron Ralston a 127 órában eldöntötte, hogy levágja a kezét, bár ő addigra súlyosan kiszáradt, és elgyengült, meg hallucinált is. Eljött hát a fekete péntek, amikor remegő kézzel, cserepes ajakkal, és júdásnyi árulás szégyenével ugyan, de ráböktem a "Megrendelés véglegesítése" gombra, hogy néhány nap múlva már itt is legyen a PlayStation 4. Megtörtént hát, konzolribanc lettem.
Most bizonyára sokan csóválják a fejüket, és viharos sebességgel elkezdik gépelni a hozzászólásukat, hogy mennyire nem vagyok normális, meg ugyan ne csináljak már drámát abból, hogy vettem egy jó kis konzolt, de bizony mondom néktek, a háttérben ennél több van. Benne van egy átalakult játékosi szokás, benne van az, hogy az emberek kényelmesek, és nem akarnak hardverekkel bíbelődni, benne van az, hogy a technika fejlődött, és már nem 55 centis dobozokon bámuljuk a játékokat. El kell ismernem, a PS4 valóban jó kis cucc, és néha jól esik levetődni elé, néhány DriveClub menettel lazítva a kemény nap után, de ilyenkor mindig érzem a tarkómon a PC éjfekete házának megvető tekintetét, és kicsit úgy érzem, amit tettem, az igazi hűtlenség.
Tisztelt bíróság, ahogyan a Trainspottingban is mondták, változnak az idők, változnak az emberek, még a drogok is változnak. És igen, változnak a játékosok szokásai, mi pedig bármennyire legyünk is PC hívők, adaptálódni kell a dolgokhoz, különben úgy járunk, mint a dinoszauruszok, és idővel csak egy fejezet leszünk a történelemkönyvben, néhány illusztrációs ábrával kiegészítve. De hidd el, drága PC-m, ő nem jelent nekem semmit, csak néhány kósza menetet, hiszen a szívem csak érted dobog!
