A Relic Entertainment első játéka még az ezredforduló előtt lopta be magát a szívünkbe és szerettette meg az űrstratégia műfaját több ezer játékossal. Az egy évvel ezelőtt érkezett felújított kiadásra természetesen azonnal rávetették magukat a rajongók, és látva, milyen sikeres a játék másfél évtizeddel az eredeti megjelenés után is, a Gearbox azonnal elhatározta, hogy bővítik az univerzumot, méghozzá egy olyan játékkal, amely első ránézésre igencsak eltér az elődöktől, mégis remekül visszaadja a Homeworld-hangulatot.
Réges-régen, egy messzi-messzi…
A Deserts of Kharak eseményei jóval az eredeti Homeworld-sztori előtti időkbe kalauzolják el a játékost, így egy azokkal összefüggő, mégis eddig ismeretlen történet részesei lehetünk. Hatalmas, sivatagos bolygón találjuk magunkat, ahol folyamatosan tűz alatt tart minket a valamivel fejlettebb és sokkal népesebb gaalsien faj, nekünk pedig egyetlen célunk van: megtalálni és megszerezni a Jaraci Objectet, ami az emberi faj jövőjét garantálhatja. A legtöbb RTS-sel szemben a Homeworld mindig is az egyjátékos kampányban volt erős, és ez most sincs másként. A hangulatos történetet gyönyörű átvezető animációk és hibátlan szinkron kísérik végig a 13 küldetésen, így egy percig sem unatkoztam. Sajnos a túlélésért folytatott háború közepette a karakterekre egyszerűen nem jutott elég idő, így nem ismerjük meg őket olyan behatóan, mint szeretnénk, de a Deserts of Kharak kampánya ezt leszámítva szinte hibátlan.
Kapiskálod már?
Mivel az artifact után kutatunk elkeseredetten, egy pillanatra sem állhatunk meg, így bázisunk is egy hatalmas "anyahajó", a Kapisi, amely megállíthatatlanul szeli a homoktengert. Ez a hadviselés alfája és ómegája: egyszerre gyár, ahonnan a járműveink kigurulnak, labor, ahol a fejlesztéseket végezzük, repülőgép-hordozó a légitámadásokhoz, és ha úgy akarjuk, egyben mozgó erőd is, amely képes akár egyedül megfordítani egy látszólag elvesztett csatát. A rendelkezésre álló energiát mi oszthatjuk el a feladatok között, így fontos, hogy megfelelően gazdálkodjunk, és erre csata közben is odafigyeljünk. A harcrendszer jóval egyszerűbb, mint azt a komplex RTS-ekben megszokhattuk, hiszen csak hét járműtípus létezik, amelyek a szokásos kő-papír-olló rendszerben darálják be egymást a homokbuckák közt, de néhány apróságnak köszönhetően mégis kifejezetten szórakoztató és odafigyelést igénylő játékmenettel van dolgunk.
Nincsenek összetett fejlesztési fák, amelyek megbonyolítják az egységek viselkedését. A hangsúly sokkal inkább azon van, hogy egy minél sokoldalúbb haderőt állítsunk össze, amelyet aztán megfelelően tudunk koordinálni minden szituációban. Azzal, hogy a széria az űrből a sivatagba költözött, egy csapásra fontos szerepet kaptak a változó terepviszonyok: a magasság helyzeti előnyt jelent, ezért érdemes foggal-körömmel védeni a homokbuckák tetejét. Mivel az egységek csak akkor tudnak lőni, ha rálátnak a célpontra, az ügyes helyezkedéssel sokszor megmenthetjük saját homokfutóinkat.
Az MI nem viccel, ezért nagyon fontos, hogy mindig a megfelelő egységekkel reagáljunk le egy támadást, különben azon kapjuk magunkat, hogy semmi sem maradt hadosztályunkból. A stratégiai térkép szerencsére remekül működik minden szituációban: a letisztult, piktogramos kezelőfelületen azonnal átlátjuk, honnan és mennyien támadnak ránk, így meg tudjuk tenni a szükséges ellenlépéseket.
A UI dizájnja egyébként minden tekintetben tanítanivaló; nincsenek fölösleges sallangok, minden információ azonnal a rendelkezésünkre áll, a menüpontok pedig kézre esnek, így egy nagyobb csata közben kell eszeveszetten kapkodnunk. Emellett rengeteget segítenek a rádióbeszélgetések és a segélykiáltások is: még ha a képernyőn nem is vennénk észre egy-egy ellenséges osztagot, a játék folyamatosan kommunikál velünk szóban is, így felhívva a figyelmünket a váratlan helyzetekre. A mesterséges intelligencia azért nem minden esetben működik hibátlanul, így előfordult, hogy támogató egységeim elkolbászoltak, és egyszer csak bekeveredtek a tűzvonalba.
A kampányt igazán szórakoztatóvá teszi a korábbi epizódokban már megszokott folytatólagosság: az egységeket és a nyersanyagokat továbbvisszük a következő pályára is, ebből adódóan pedig ha valamikor nagyot hibázunk, és épphogy csak két tankot sikerül megmentenünk a végső csatából, az a következő pályán visszaüthet, így érdemes óvatosabban játszani. Ha ez valakinek nem tetszik, az függetlenítheti is egymástól a pályákat, de lássuk be, sokkal élvezetesebbé teszi a kampányt, ha a döntéseinknek hosszú távú következményei is vannak. Nem kell sietni ahhoz, hogy 9-10 óra alatt eljussunk a stáblistáig, ami egy átlag RTS esetében nem is lenne különösebb probléma, de a Homeworld többjátékos módja nem lett kifejezetten erős.
A standard többjátékos mód mellé kapunk egy izgalmas kihívást is, amelyben a pálya különböző pontjain megjelenő artifactokat kell összegyűjtenünk a többiek elől, ami visz némi színt a játékba, de ez sajnos nem elég ahhoz, hogy feledtesse a gyenge pontokat. Mindössze két frakció és öt különböző pálya áll rendelkezésünkre, ami idővel már egyszerűen nem elég változatos. Hivatalos modtámogatással ez valószínűleg nem jelentene problémát, de a Blackbird ezt nem implementálta a játékba.
Mutatós darab
Elég sok időt töltünk majd stratégiai nézetben, ahol a Commodore 64-es időket megszégyenítő kék háttéren csúszkálnak a sárga négyzetek, így első látásra talán fel sem tűnik, hogy az egysíkú világ ellenére a Deserts of Kharak kifejezetten mutatós játék. Na persze nem azt mondom, hogy még nem láttunk szebbet, de a textúrák még akkor is részletesek, ha teljesen ráközelítünk az egységekre, és közben a gépigény sincs az egekben, így még a nagyobb csaták közben sem kellett lemondanom a szokásos képkockaszámról. Nem mehetünk el szó nélkül a zene mellett sem: az arab hangzásvilágot idéző dallamok remekül passzolnak a sivatagos univerzumhoz, és bár elsőre nem gondolná az ember, hogy a lézerfegyverek és a bambuszfurulya jól kiegészítik egymást, a végeredmény fenomenális.
A közepes többjátékos mód és a majdnem AAA kategóriás ár ellenére a Deserts of Kharak minden RTS-rajongó számára remek választás, legyen szó tapasztalt veteránokról vagy a műfajjal most ismerkedőkről. Bár a Homeworld név összeforrt az űrstratégiával, a fejlesztők bebizonyították, hogy jóval több van ebben a franchise-ban. Akik néhány éve még izgultak, mikor a játék jogai a Gearbox kezébe kerültek, azok most már egész biztosan megnyugodhatnak, a kiadó ugyanis bizonyította, hogy alázattal nyúl az alapanyaghoz, és minőségi munkát ad ki kezei közül.
Jöhet a Homeworld 3!
