Amikor az ember egy játékot úgy vár, mint gyerekként a baglyot, ami a Roxfortba szóló meghívót hozza, viszont van már közel két évtizednyi videojátékos tapasztalata, és megélt néhány nagy csalódást, igyekszik mérsékelni az elvárásait, felkészülni arra, hogy hiába néznek ki jól a videók, hiába ígérnek mindenféle jól hangzó dolgot a fejlesztők, hiába áll be a projekt mögé teljes erővel az egyik nagy konzolgyártó, akkor is lehet csalódás a vége.
Voltak jelek, amik aggodalomra adtak okot a Hogwarts Legacy kapcsán. A játékot egy olyan csapat készítette, amelynek eddigi legnagyobb projektje a Disney Infinity sorozat, ami a saját célját ellátta, a maga módján élvezetes volt, de mégsem egy nagy léptékű akció-szerepjáték. Készültek a múltban Harry Potter játékok, de ezek még a régi adaptációs szemlélettel születtek meg: nem az volt a fontos, hogy szórakoztatóak és részletesen kidolgozottak legyenek, hanem az, hogy a filmek megtekintése után feltüzelt rajongók még egy kicsit támogathassák anyagilag Rowlingot és mindenkit, akinek a franchise elképesztő sikere hasznot hoz. (Azért a TT Gamesnek jár a dicséret a LEGO-játékok miatt.)
Most már más időket élünk mi is, és más időket él a Disney-től a Warner Bros. Gameshez átszegődött Avalanche Software is, így a Hogwarts Legacy nem hogy csalódás nem lett, bőven felülmúlta minden várakozásunkat.
Új vagyok, mesélhetnék bármit magamról
Egyszerre volt bátor vállalás és nagy könnyebbség az Avalanche számára, hogy nem a filmeket vagy a könyveket kellett feldolgozniuk, hanem a Rowling-féle varázsvilág egy eddig nem ismert, általuk megírt történetét mesélhették el. Az 1890-es években kezdődik a kaland, egy fiatalt formálunk meg, aki döntésünk függvényében lehet boszorkány vagy varázsló, szabadon alakíthatjuk kinézetét, bőrszínét, fejformáját, hajviseletét, hangját és hangmagasságát, sebhelyeket kaphat, és még a nevét is mi határozhatjuk meg. Gondoltam, ez utóbbinak nagy jelentősége nem lesz, de hamar megbántam, hogy Paul McPaulface-nek neveztem el, miután a név a dialógusok feliratozásánál folyamatosan felbukkant, és a drámai jelenetek hatásából némileg elvett. Válasszatok olyan nevet, amit nem szégyelltek, ez az első fontos tanácsom.
A játék iszonyat erősen, filmszerűen kezd, és a későbbiekben is hozza a szintet - többnyire nincs gond a szinkronmunkával és az arcmozgással, ezek összehangolásával sem, bár a főbb karaktereknél mindkettő minősége jobb, mint a mellékszereplőknél. A betétdalok ugyancsak fantasztikusak, rengeteget hozzáadnak az élményhez mindvégig. Megtudjuk, hogy a diák valamilyen módon kapcsolatban áll az ősi mágiával, lát, érez, tud olyan dolgokat, amiket rajta kívül csak kevesen, átjárókat nyithat, amiket ősök hagytak hátra. Ennek köszönhetően nem elsősként, hanem rögtön ötödikesként kezdheti meg tanulmányait, bizonyos varázslatokat már ismer, de még messze nem mindent.
A rejtélyes és hatalmas erő felderítését tűzte ki céljául egy gonosz goblin, Ranrok is, aki megelégelte, hogy nem ugyanolyan elbánás jár neki és népének, amilyen az embereknek. Miközben az ősi mágia titkait kutatjuk, vele és csatlósaival, illetve egy sötét mágussal és az ő segítőivel is többször összefutunk. Minket a Roxfort tanárai, néhány érdeklődő diák, házimanók, goblinok, kedves polgárok segítenek célunk elérésében.
Kis tanulás, kis testmozgás
A Hogwarts Legacy játékidejének nagy részében kalandozunk, többnyire egyedül: hol a Roxfortban, hol azon kívül kell felfedeznünk és harcolnunk. Legendás helyszínek (Roxmorts, A tiltott rengeteg, a kviddics-pálya) mellett szabadon bejárhatunk eddig ismeretlen tájakat is, apró településeket, barlangokat, táborokat, kastélyokat, melyek az iskola környékén terülnek el. A falvakban a helyiekkel találkozhatunk, akik megtalálnak minket a saját bajaikkal, a vadonban pedig mágikus lények és a környéket rettegésben tartó banditák leselkednek ránk, de felbukkannak az erdőt őrző kentaurok is. Elszórtan találhatunk barátságos, cuki állatokat is, az eget pedig néhol vadászó hippogriffek szedik át, karmaik között apró áldozataikkal. Eleinte csak a gyaloglás és a hopp por segít a kisebb-nagyobb távok megtételében, de pár óra után kapunk egy seprűt, aztán idővel griffháton is útra kelhetünk. A zónákat az elejétől fogva látogathatjuk, azonban az ott tanyázó ellenfelek különböző szintűek, így 10-esként nem érdemes a 30-40-es banditákat felvonultató területeken óvatlanul bóklászni.
Bár elsődleges feladatunk a nagy rejtély megoldása, és a varázsvilág megóvása az arra leselkedő óriási veszélytől (több időt töltünk az iskolán kívül, mint annak falai között), azért mégis csak tanulóként érkeztünk a Roxfortba - a Teszlek Süveg besorsol minket valamelyik házba, Ollivander roxsmortsi boltjában kapunk pálcát, a falu többi árusától pedig összeszedjük a kezdőszettünket. Akinek nem tetszik a süveg döntése, változtathat rajta, nem muszáj mardekárosként vagy griffendélesként mászkálni, választásunknak az egész történetet átformáló hatása nincs, csak más hálókörletben alszunk, más karaktereket ismerünk meg először, másképp alakul egy-két dialógus. Aki a többi ház otthonába is bekukkantana, annak külön karaktert kell csinálnia, de ez könnyen megoldható, trükközés nélkül adhatunk hozzá újabb hősjelölteket.
A sikerhez szükségünk lesz számos, közel harminc varázsige elsajátítására. Van, hogy ezeket hagyományos tanórákon tanuljuk meg, és van, hogy az iskola beavatott tanárai külön segítenek nekünk, házi feladatot adnak, aminek teljesítését követően megosztják velünk tudásukat. Nem minden varázsigét kötelező elsajátítani, de azokat is érdemes, amik nem elengedhetetlenek a továbbhaladáshoz - hatásos támadásokat, a fejtörők megoldásához nélkülözhetetlen mozdulatokat vehetünk fel a repertoárunkba.
A házik nem teljesíthetetlenek és nem csak a játékidő nyújtására szolgálnak, egy-két feladat elvégzése szükséges csupán - nem kell órákon át varázsbabot gyűjtögetnünk meg 100 kört futnunk az iskola körül, ennél sokkal egyszerűbb a dolgunk. A zárt ajtók kinyitásához szükséges, egy furán beerőltetett zárfeltörős minijátékkal együtt járó Alohomora magasabb szintjeinek feloldása határeset, ehhez éjszaka kell apró szobrokat keresgélnünk, és nem könnyű őket megtalálni még a környezetünkben a hasznos tárgyakat megjelölő Revelio varázslattal sem.
Kiválóan kötötték bele a játékmenetbe a különféle tanórákat. Aki nem akar pepecselni, mindent megszerezhet a boltban galleonért, de aki teljesen átadná magát az élménynek, a növénytanon felnevelt növényekből a bájitaltan teremben készíthet főzetet, az öltözékeit a vadonból begyűjtött lények szőréből és tollából fejlesztheti. A dolgokat leegyszerűsítendő egy ponton megnyílik a folyamatosan egyre tágasabb Szükség szobája, a rejtett terem, amit szabadon berendezhetünk és kidekorálhatunk, hogy ott főzőcskézzünk, gondoskodjunk mágikus lényeinkről, akiket etetni és simogatni kell, ha bármit akarunk aztán tőlük cserébe.
Mások levetett talárja
Mivel a Hogwarts Legacy egy szerepjáték, karakterünket öltöztethetjük is különböző, védelmi vagy támadási értéket növelő cuccokba, amiknek kinézetét szabadon változtathatjuk (van néhány egészen hülye kalap és szemüveg, ami hasznos, de röhejesen mutat, gond nélkül cserélhetjük ezeket). A főszereplő képességeit nem fejleszthetjük, de talentekkel hatásosabbá tehetjük támadásait. Az inventory méretét például Merlin meglehetősen egyszerű, a világban elszórtan található kihívásainak teljesítésével növelhetjük, de más extra feladatokat is érdemes legyűrni - a jutalmak jó része magától feloldódik.
A sztori mellett számos mellékküldetés vár minket - a Roxfort szinte minden termében leszólít valaki, aki ismerkedni akar, vagy csak segítséget kérni valami egyszerű feladatban. Némelyik karakterrel szorosabb lesz a viszonyunk, mások csak ideiglenesen válnak életünk részévé - egyikük sem lesz olyan, mint Harrynek Ron vagy Hermione, de vannak, akikkel többször is összesodor minket az élet, egész hosszú questsorozatok fűződnek hozzájuk - például egy olyan tanulóhoz is, aki az ugandai varázslóiskoláról, az Uagadouról mesél nekünk. Csak néhány karaktert dolgoztak ki mélyebben, a sztoriban egyértelműen a rejtélyeken van a hangsúly, nem a szereplőkön - hősünk sem egy különösebben érdekes figura, nem megy át nagy jellemfejlődésen, csak sodródik az eseményekkel. Biztosan lesz, akit ez zavarni fog, de engem a hangulat elvitt annyira, hogy kompenzálja az írói hiányosságokat.
Az iskola sok rejtvényt, zugot, titkot rejt, elképesztő élmény bejárni, felfedezni mindent, figyelni a mozgó festményeket, megsimogatni az összes macskát, véletlenszerűen rábukkanni egy békakórusra. A nagy lépcsőház, ahonnan Harryék a Griffendél hálókörletébe mentek, itt még nem létezik, egy sokkal egyszerűbb, spirálos, de ugyanúgy képekkel teli torony vette át a helyét, a Kövér Dáma portréja pedig ettől nem messze található. Mind az ismerős területek, mint a Voldemort elleni végső harcnak is teret adó udvar vagy a bálterem, mind az eddig ismeretlen épületrészek nagy gondossággal lettek megalkotva, minden mágikus, a világba illeszkedő. Külön hangulatos, hogy időszakosan változik az évszak, megnézhetjük a tájat és az iskolát ősszel és télen is.
Félsz, McPaulface?
A Hogwarts Legacy szerepjáték mivolta mellett egyúttal akciójáték is, nyílt harcokkal és lopakodós részekkel. A küzdelmek eleinte nehézkesek - meg kell szokni, hogy közelharc nincs, csak és kizárólag varázsigék használatával tudunk támadni, miközben az ellenfelek jelentős hányada közel akar jönni és úgy harapni, marni, csapkodni minket. Az alap támadás mellett használhatunk tüzes varázslatokat, mozgathatjuk áldozatainkat fel és le, pajzsukat (akinek van) különféle típusú támadásokkal deaktiválhatjuk. Ha vetődnünk kell, egy piros jel bukkan fel karakterünk feje mellett, ha védhető támadás érkezik, narancssárga, amit a háromszög gomb jól időzített megnyomásával, egy pajzs segítségével háríthatunk, és ha nyomva tartjuk, egy Stuporral kontrázhatunk.
Megszokást igényel, hogy míg konzolon a jobb ravasz egyszeri megnyomásával támadhatunk, az egyes varázslatokat úgy vethetjük be, hogy a ravasz nyomva tartása mellett egy másik gombot is használunk. Így négyet tehetünk "gyorsgombra", ám a talentek között van lehetőség újabb "szetteket" feloldani, bennük négy másik varázslattal - ezek között a harc hevében, a ravasz és egy iránynyíl megnyomásával is gyorsan válthatunk. Bevethetünk még veszélyes terméseket is, mint a kínai káposzta, ami rág, vagy a mandragóra, ami üvöltésével bénítja le az ellenfeleket.
Technikai hibák itt-ott akadnak, de semmi olyan, ami tönkretenné az élményt - néha lassú a textúrabetöltés, egyszer-egyszer félig a földben állnak a karakterek, vagy egy-egy macska olyan ajtón akar bemenni, ami még nincs kinyitva.
A kényelmesen hosszú, mindennel együtt több tízórányi kalandot nyújtó Hogwarts Legacy nem pusztán azért remek, mert érdekes története végig fenn tudja tartani az érdeklődést, minimális benne a töltelék küldetés, mi több, a mellékküldetéseket is jó teljesíteni, illetve ügyesen építették fel, saját ötletekkel bővítették teljesen egyedi világát, hanem mert mindvégig érezhető rajta, hogy ez egy Harry Potter-játék - nem a The Witcher, nem a Dragon Age, nem egy sokadik tucat fantasy, hanem valami egészen más. Seprűn repkedünk, a varázsvilág jól ismert lényeivel találkozunk, varázspálcával hadonászva harcolunk és cselekszünk, kiabálva azokat a varázsigéket, amikből tízet álmunkból felkeltve is fel tudunk sorolni. És ha már tudásteszt: az egyik diák azzal fogadott, hogy van-e kedvem kvízezni, és a világ múltjával kapcsolatos kérdésekkel tesztelte tudásomat - olyanokkal, amelyekre a Google-ben is megtalálni a választ (muszáj néha keresni a sok lefordított kifejezés miatt). Mi ez egy rajongónak, ha nem a legnagyobb élmény?
És mindezzel együtt látszik, hogy nem csak a fanok kiszolgálására mentek rá: nem éljük át azokat a kalandokat, amiket a filmszereplők is, nem erőltettek bele Roxfort Expresszel utazást (a vonatot azért látjuk többször is), nem kell minden órán részt vennünk, amin Harryék is, nem olyan a kapcsolatunk a tanárokkal, mint nekik, és nincs állatunk sem. Aminek volt értelme, ami a sztorit vagy a játékmenetet segítette, azt belerakták, így a Hogwarts Legacy egy teljesen önálló kaland lett, egy minőségi akció-szerepjáték, ami önmagában is megállja a helyét - de persze az aranyvérűeknek ad igazán nagy élményt.
