Nincs kétségem afelől, hogy a címet és a bevezetőt is rosszul fogalmaztam meg, de bízom benne, hogy eme írásból kiderül, hogy miről is van szó. Egy ideje forgott már a fejemben ez a téma, de legutóbb - sajnos nem emlékszem pontosan, hogy melyik hírünknél - egészen érdekes kis beszélgetés alakult ki a kommentekben a régi és új játékokkal kapcsolatban. Ami végül döntésre vitt abban, hogy erről írni kell, az egyik legellenállóbb GSO tagunk hozzászólása volt, akit valójában kedvelünk, bár mindent megtesz érte, hogy ne így legyen. Ő ugyanis kerek-perec kijelentette (ahogyan egyébként is szokta), hogy a mai játékok mindenben tekintetben többet nyújtanak (grafika, összetettség, AI, terület), és a régiek mindössze azért tűnnek jobbnak, mert az idő megszépítette az emlékeket.
Van benne igazság, de csak annyi, hogy az idő általában valóban megszépíti az emlékeket, de ami jó, az jó. Tény, hogy egy 1985-ös játék grafikája nem vetekedhet egy Mass Effect 2-vel, vagy Mafia 2-vel, és az is igaz, hogy ma talán már nem nyújt akkora élvezetet egy Wizard of Wor, mint 25 évvel ezelőtt. De ha objektíven, ugyanazon értékmérők mentén, és a saját koruk követelményei mellett vizsgáljuk őket, akkor semmivel sem maradnak el mai társaik mellett. A játék célja ugyanis a szórakoztatás, az élmény megélése, melyre ugyanúgy megfelelt az, hogy egy autóversenyes játékban a jármű mindössze egy nagy négyzet volt, a sarkain elhelyezett négy kisebb között. 20-25 évvel ezelőtt ugyanazt éreztük egy Bruce Lee játék esetén, mint amit most érzünk valamelyik 90+-os játéknál, és mindössze ennyi a lényeg. Lehet HD a grafika, ultrasmart az AI, gigantikus a térkép, de az élményfaktor ugyanaz marad, ha a játék jó.
Ráadásul ott van a nem elhanyagolható tény, hogy akkoriban könnyebb volt egyedi játékot fejleszteni, mert egyrészt nem volt minden téma elhasználva, másrészt nem a vásárlói trendek, hanem az ötletek domináltak. Jelenleg egyértelműen a zombis trendet éljük, szinte már belefulladunk az élőhalottakba, de lehet, hogy egy év múlva az ágyúöntő békák témája lesz a divat, és a következő CoD-ban ők lesznek a főellenségek. A fejünk búbjáig érnek a háborús FPS-ek, félévente, évente kapunk egy-egy újabb Need for Speed-et, melyekben jó esetben van újdonság, rosszabb esetben csak arra mennek, hogy utat találjanak a pénztárcánkhoz. Vajon mi lehet jobb, ki szórakozik jobban? Az, aki néhány mértani testet kapott játék gyanánt, és minden mást mellé képzelt, vagy az, aki készen kapja a gyönyörű grafikát, és csak bele kell élnie magát?
A válasz igen egyszerű, mindenki ugyanolyan jól érzi magát játék közben, ezért sportszerűtlen azt kijelenteni, hogy a mai játékok mindenben jobbak, hiszen az előbb említett cél minden esetben a szórakoztatás. Mindemellett a lehetőségek kitágultak, hiszen már többször említettük, hogy régen nem volt net, és ha valaki elakadt, akkor vagy magától rájött a folytatásra, vagy írt egy levelet a CoV-ba, aztán heteket várt, hogy megjelenik-e. Ha igen, akkor várt egy újabb hónapot, míg valaki választ adott rá (ha adott). Most viszont lehuppanunk és gyorsan megnézzük a vonatkozó fórumot, ahol gyorsan fogunk választ kapni, esetleg egy youtube videót, és már megyünk is tovább. Ez tehát azt jelenti, hogy sokkal hamarabb tudunk valamit végigjátszani, hamarabb veszti el a varázsát, nem okoz fejtörést, és hamarabb igényeljük az újabb játékot.
Változott a kiadói felfogás is, aminek az igazán hard core játékosok isszák meg a levét, ez pedig abban nyilvánul meg, hogy a cél a sokkal nagyobb vásárlói réteget képező casual játékosok megszerzése lett, így a core jellemzőket kisebb-nagyobb mértékben hanyagolni kell. Erre a legjobb példa a Duke Nukem Forever, aminek nagyon sokan felrótták, hogy egy csőben játszódik. Felmerül a kérdés, hogy melyik FPS az, mely nem ugyanígy működik? Természetesen vannak ilyenek, de nem nagy számban. Aki emlékszik, a Duke 3D-re, vagy a Heretic-re, Quake-re, az azt sem felejti el, hogy néha fél napot, extrém esetben napokat rohangáltunk oda-vissza egy rohadt kulcsért, mire végre tovább tudtunk jutni. Ezt egy casual player nem venné jó néven, így le kellett egyszerűsíteni a játékmenetet, ami meg is történt. Ugyanígy neki van szüksége az instant hőssé válásra is, tehát ha rögtön az elején odamegy hozzá egy ellenfél, aki/ami szitává lövi, vagy szarrá veri, akkor bizony gyorsan megsértődik és követeli vissza a pénzét.
Az igények, a játékosok szokásai, elvárásai szintén jól példázhatóak a Duke Nukem Foreverrel, hiszen aki ismeri, játszotta és szerette a Duke 3D-t, annak - elenyésző kivétellel - élményszámba ment a DNF is, hiszen nagyon szépen visszaadta a nagy előd hangulatát. Aki viszont nem ismeri őt, vagy csak most belekukkantott, hogy mégis miről van szó, az nagy hangon fikázza a játékot és a GS-t is, amiért felülértékeltük. Erről lenne hát szó, hogy mai szemmel mi is kinevetjük a trapézgatyás, hosszúhajú, nagy napszemüveges, farmermellényes figurákat, pedig akkor ez volt a divat, ez számított modernnek, és így érezték jól magukat a fiatalok.
Ahogyan korábban már leírtam, lehet, hogy nagymama mostanra kissé elhasználtnak tűnik, de fénykorában ugyanolyan szívesen bújtak össze vele az akkori srácok, mint most mi a barátnőnkkel/feleségünkkel (lányok, és másként gondolkodók kedvéért a barátunkkal, férjünkkel). Akkor és most, grafika vs. fantázia, 64 Kbyte, vs. 8 GB RAM, nem számít, hiszen ezek csak számok. Ahogy az István a királyban énekelték, Minden kornak rendszere van. Persze ők másként gondolták, de így is értelmezhető. A lényeg, hogy bármilyen vason, bármilyen látvánnyal, fícsörökkel játsszunk is valamit, a lényege, hogy jól szórakozzunk, és úgy álljunk fel a gép elől, hogy "Na ez rendesen odab*szott!".
