Elég sok időt tettünk bele mazurral a Helldiversbe. Ez persze nem mentség arra, hogy miért készült el ilyen megkésve ez a teszt (elragadták figyelmünket nagyobb címek/egyéb bokros teendők mellett kicsit háttérbe szorult a sci-fi lövölde iránti rajongás), de tény, hogy volt egy alapos rákattanás. Ahogy valaki online volt, máris ment a meghívó, hogy tessék szíves lenni azonnal bekapcsolódni a világok harcába, rendnek kell lenni. Mostanában a Resident Evil Revelations 2 Raid módjával vagyunk így, kocsmába viszont nem járunk, szóval nincs olyan nagy gond. Valami addikció kell. És az Arrowhead Game Studios címe tökéletesen alkalmas arra, hogy a kooperatív játékok szerelmeseinek „kocsmája” legyen. Még akkor is, ha egyébként több olyan hibától szenved, amelyek miatt nem nevezhető sem kiemelkedő, sem korszakalkotó, sem klasszikus címnek. És mégis imádom, ahogy mások a langyos, savanyú, vizezett sört az ivóban.
Klisékben gondolkodunk
Nem volt olyan teszt a sajtóban, ami ne úgy kezdte volna, hogy a Helldivers egy nem licencelt Starship Troopers-szerű izometrikus lövölde Diablo, Dead State, Zombie Apocalypse vagy éppen Narco alapokra helyezve. Én azt gondoltam, vagyok annyira kreatív, hogy valami egyedi, újszerű megközelítést alkalmazzak, próbáljam új aspektusból vizsgálni a jelenséget, bemutatni nektek a Sony által felkarolt shooter világát. Tehát: ez egy nem licencelt Starship Troopers-szerű izometrikus lövölde Diablo, Dead State, Zomibe Apocalypse vagy éppen Narco alapokra helyezve. Oké, még talán egy kis Destiny életérzést is beleláthatunk. Ez van, nem lehet ezt szebben mondani.
Olyan egyértelműen, olyan nyilvánvalóan összelopott játékról beszélünk, amely minden elemében valami mást hordoz, de mégis olyan ügyesen ötvözi az összezsebelt elemeket, hogy képes újszerű élményt nyújtani. De már eleve a sztorija az 1997-ben megjelent bogaras-katonás Csillagközi invázió című filmet idézi egy az egyben, még az intro hangulata, a narrátor szövege is ugyanolyan, mint a Klendathu bolygó rovarjainak támadását bemutató propagandafilm, ami az egész hentelést finom iróniával ruházta fel Paul Verhoeven mozijában. Csupán annyival árnyaltabb a körítés a Helldiversben, hogy az emberek lakta, Super Earth nevű rendszert három idegen létforma támadja meg, így szimultán több rendszerben, sok bolygón, több fajjal kell háborút vívnunk. Igen, az egyik ilyen faj érdekes módon pont hatalmas bogarakból áll, hogy véletlenül se lehessen nem azt gondolni, hogy ez egy Starship Troopers játék, amire nem fizettek jogdíjat.
Elvadult tájon gázolok
Adott tehát egy galaktikus háború három fronton, és minden bolygón egyre keményebb kihívások várnak minket. Ezek általában alig negyedórás szettek: ledobnak egy planétára, kapunk pár küldetést (ments meg, vidd el, védd meg, pusztítsd el), és a végén ki kell tartanunk, amíg jön értünk a hajó.
Egy rövid tutorial után irány a galaxis; klasszikus twin-stick shooter jelleggel, vagyis bal karral mozgunk, jobbal célzunk, adott egy-egy nehéz- és könnyűfegyver (ezek persze idővel variálhatók és fejleszthetők), meg gránátok. Ezek mellé viszont egy érdekes adalék csúszott be: az úgynevezett Stratagemek amolyan extra képességek vagy kiegészítők, amelyeket megfelelő gombkombinációk nyomkodásával (mintha egy QTE-feladat lenne) élesíthetünk. Ezek között van nukleáris bomba ledobása, extra lőszer (amire rendszerint szükségünk is lesz, mert nagyon hamar kifogy a skuló), speciális fegyver, mozgásérzékelős gépágyú, de még mech lépegető robot is, ami a legzseniálisabb az egész játékban, ha engem kérdeztek. Illetve ha nem, akkor is. Tehát bőven van lehetőségünk arra, hogy irtsuk az ellent.
Az egyre nehezedő pályákon egyre monotonabb feladatokkal traktálnak minket, és bár a karakterfejlesztés, a fegyverek és Stratagemek tápolása ad némi kellemes mellékízt, azért egyedül játszva hamar elfárad az egyszeri helldiver. Pedig a háború kötelessége ösztönöz, ugyanis a játék mutatja, hogyan áll az emberiség a több faj elleni küzdelemben, ez pedig valós állás, ugyanis azt veszi alapul, hogy a játékosok éppen milyen elszántan öldösnek a bolygókon (még látjuk is pár online gamer hajóját, akik éppen bevetésen vannak valahol, akár velük is hadba indulhatunk). Nyilvánvaló, hogy komolyabb sztori és változó kihívások nélkül el is vérezne ez a modell, viszont ha összeállunk másokkal, vagy eleve haverokkal indulunk – akár egyszerre négyen – háborúba, akkor lesz a Helldivers egy kis apró csoda.
Ne lődd le a havert, ne állj az utánpótlás alá
Az egész élmény báját alapvetően az adja, hogy annyira esendőek hőseink. Nincs végtelen lőszer, nincs gigantikus páncél, és nem éledhetünk újra akárhányszor. Az élet tehát értékes, és még szebbé teszi az összképet, hogy egymást is kinyírhatjuk. A friendly fire jelenség először persze ijesztő, de hamar rájön az ember, hogy mennyire feldobja az egész játékmenetet, mert egész egyszerűen oda kell figyelni arra, hogy mit csinálunk. Szerencsére a karakter képes vetődni, tehát simán megtörténhet az a filmbe illő helyzet, hogy az éppen tárat cserélő társunkra kiabálunk: „Hasra!”, és a mögötte araszoló lényeket kezdjük el sorozni. Vagy hogy belődörgünk a mozgásérzékelős automata gépágyú mozgásterébe, amikor az sorozni kezdi az ellenfeleket, és az bizony minket is darabokra szaggat. Persze egymást is tarkón lőjük néha, illetve a legidegesítőbb az, amikor a QTE-kombinációval kért Stratagem-utánpótlás lezuhan az égből, és mi éppen alatta állunk. Igen, ez is egy szép halál. Ettől lesz egyszerre vicces és kihívásokkal teli a Helldivers, és a közösségi mészárlás (valamint a gyakran Darwin-díjas elhalálozások) máris sokkal szórakoztatóbbá teszik a végtelennek tűnő, negyedórás futamokat. Egyszerre négyen is leszállhatunk egy bolygóra, a nehezebb pályákon pedig olyan kihívások várnak minket, amelyek alatt mind a négyen meg fogunk izzadni, és nagyon jó érzés lesz, ha sikerül élve megúszni a kalandot.
Utazás a világok között
Külön érdekesség, hogy ezt a nagy, közös kalandot a PS Vita-, PS3- és PS4-tulajok együtt élvezhetik, sőt, a felhőbe mentésnek köszönhetően szabadon folytathatják a játékot platformfüggetlenül, de ezzel kapcsolatban nincsenek túl jó élményeim. Gyakran megtörtént ugyanis, hogy miután PS4-en megvettem pár fejlesztést, Vitán folytatva a játékot nem látszottak azok, sőt, egyszer még a pontjaim is eltűntek. A crossplatform életérzés persze jó dolog, de a handheld port olyan ronda és nehezen irányítható (csak annyit mondok, hogy a gránát eldobása a Vita hátsó lapján elhelyezett érzékelő végigsimításával történik – nevetséges), hogy még a PSP is elmosolyodik. A PlayStation 3-as verzió szaggat, és csúnya is, egyedül a jelenlegi generáció látványvilága megfelelő, de azért az sem Diablo-szerű élmény. Az irányítás is furcsa kicsit, de megszokható, a hangokkal pedig elégedettek lehetünk, ha nem zavar a teljesen monoton heroikus zene, amely szintén a legnagyobb hollywoodi klisé, amit valaha loptak. Viszont az irónia is átjön, főleg akkor, amikor a kis mechrobotom rakétái szétszaggatnak egy szerencsétlen szörnyet, és hősöm felkiált: „Köszönj szépen a demokráciának!” Csak mazur röhögése zavarta meg ezt a csodálatos összhangot.