Mindig teljesen egyedi élményt ígérnek azok a videojátékok, amelyek egyes betegségek megélésének lehetőségét biztosítják a játékos számára. A Ninja Theory alkotásában a pszichózis, vagyis szélesebb körben elterjedd megnevezése szerint az elmebaj bugyraiban mártózhatunk meg, ami természetesen cseppet sem tűnik élvezetesnek, mégis, a Hellblade: Senua's Sacrifice garantáltan a székbe szögez bennünket.
Pokoljárás
A pszichózisban szenvedő betegek elveszítik kapcsolatukat a valósággal, és folyamatos érzékcsalódások követik mindennapjaikat. A Hellblade főhősnője, Senua is téveszméktől sújtva indul el a viking alvilág, Helheim felé, hogy megszabadítsa onnan szerelme, Dillion lelkét. A lány klánja az Orkney-szigeteken, a mai Skócia területén élt viszonylagos békességben, az ide betörő viking hordák azonban alapos pusztítás csaptak, majd feláldozták Dilliont a vérsas rituálé keretei között. Aki látta a Vikingek sorozat ehhez kapcsolódó részét, pontosan tudja, hogy ez bizony nem éppen a legkellemesebb módja a földi lét végének. Senua kedvesének lelke tehát a skandináv pokolban senyved, ugyanis nem csatában veszítette életét, így esélye sem volt a Valhallába kerülni. Helheimet Loki isten és Angrboda óriásasszony lánya, Hél uralja, Senuának vele kell majd dűlőre jutnia, ha meg akarja szabadítani szerelmét.
Életre kelt rémálmok
A baráti áron kínált történet váza alapján jogosan gondolhatnánk, hogy egy viking köntösbe bújtatott Dante's Infernóval van dolgunk, ez azonban nagyon messze van az igazságtól. A Hellblade: Senua's Sacrifice a narratívára épít. Senua fejében folyamatosan hangok versengenek egymással azért, hogy szóhoz jussanak. Nem véletlen, hogy a készítők erősen ajánlják egy minőségi fejhallgató használatát, így fog teljesen kikerekedni az az élmény, amit a számos suttogó, a háttérben megbújó hangnak köszönhetünk. Ezek nagy része a segítségünkre lesz, és a helyes irány felé terelget bennünket (nem mintha lehetséges lenne eltévedni vagy huzamosabb ideig elakadni a játékban), olykor azonban kifejezetten arra játszanak, hogy növeljék a feszültséget és frusztráljanak minket. Egy kétségbeesett pillanatban igazán kellemetlenné válik az, mikor a hangok is megállíthatatlanul próbálják a lányba plántálni azt, hogy biztosan elbukik és lehetetlen küldetése végén csak a kudarc várja majd. A suttogás olyan zsigerekig hatolóan tökéletes, hogy egy ASMR videóban is megállná a helyét.
A depresszív hangulatra a gyönyörűen elborzasztó látvány is rásegít. A fejlesztők minimális erőforrásokból is képesek voltak olyan produktumot összekalapálni, amit még évek múlva is emlegetni fogunk. A részletesen kidolgozott főhősnő ruhájának minden apró szeglete teljesen élethű, a környezet pedig hasonlóan szemkápráztató látványt nyújt. A fények és árnyékok játéka ugyancsak dicséretre méltó. Senua arcmimikája egy külön bekezdést is gond nélkül megérdemelne, a motion capture részleg maximálisan odatette magát, Melina Juergens pedig kiváló választás volt a szerepre (ő felel egyébként a Ninja Theory kulisszák mögötti videóiért is, tehát nem a motion capture színészkedés a fő szakmája).
Az elme és a test diadala
Maga a játékmenet két jól elkülöníthető részre osztható. Senua útját rengeteg kapu zárja majd el, Helheimben ügyelnek a biztonságra. Ezeket az ajtókat általában úgy nyithatjuk ki, hogy előtt különböző viking írásjeleket formáló alakzatokat keresünk meg a környéken. Ezeket a jeleket meglelhetjük a sziklák részei között beszűrődő fény által kirajzolva, vagy éppen két egymástól távoli fát kell olyan szögből megfigyelnünk, hogy ágaik pont a keresett rúnát adják ki. Ilyenkor már csak rá kell fókuszálnunk a jelre, és a hozzá kapcsolódó pecsét fel is oldja a kaput. Bizonyos esetekben a környezetet is manipulálhatjuk, szilánkosra tört hidakat és pallókat alkothatunk újra, ha a kívánt szögből pillantunk rájuk. Alkalmanként különleges boltívek alatt kell bekukucskálni, ilyenkor valami apróság megváltozik a tájban, például egy eddig bedeszkázott átjáró megnyílik. Egyetlen ilyen rejtvényen sem kell sokáig agyalni, de pont elegendő agytornát jelentenek a harci részek között, mert Senua bizony ellenségekkel is találkozni fog a pokolban.
A pörgős és dinamikus harcrendszer végtelenül egyszerű, alapjait viszont a saját kárunkon fogjuk megtanulni. A manapság megszokott mankókat el kell felejteni, még a gombkiosztást sem rágja a szánkba a játék. A csata nagyjából a megfelelő ritmus megtalálásán múlik, ügyesen körbetáncolva a szörnyeket könnyen bevihető a szükséges számú talált. Életerőcsíkra se számítson senki, a rondaságok egyszer csak kifekszenek majd, ha már elégszer mártottuk meg bennük a kardunkat. Harc közben is használható a fókusz képesség, ilyenkor lelassul az idő és gyorsan rövidre lehet zárni az összecsapást. Ugyancsak a fókusz segíthet olyan ellenségeknél, akik szeretnek köddé változni. Senua derekára kötve visel egy kis tükröt, erre pillantva láthatjuk, hogy éppen elsüthető-e a folyamatosan töltődő fókusz. Nagyjából négy-öt szörnytípussal találkozunk Helheim változatos régióiban, belőlük viszont rengeteget le fogunk vágni. Rajtuk kívül bossok is lakják a túlvilágot, akikkel szintén élvezetes a harc, de Dark Souls szintű egyedi mechanikákkal nem bonyolították túl a dolgot. A korábban dicsért motion capture a harc során is jelesre vizsgázik, Senua mozdulatai rezzenésmentesen olvadnak egymásba.
A halál illúziója
Nincs minden kanyar mögött egy újabb ellenfél, ha viszont elindul a csata, jó pár perc kaszabolást borítékolhatunk. Abszolút megértem, hogy egyesek számára zavarónak hatottak az egy kaptafára épülő rejtvények és a véget nem érő hullámokban érkező szörnyseregek váltakozásának repetitív mivolta, de ez ízlés kérdése. Engem személy szerint vitt előre a történet, tudni akartam, hogy mi lesz a pszichózisban szenvedő lány sorsa. Több ellenféltípust azért kétségtelenül elbírt volna a játék, hiszen egyedül a pajzsos melákoknál van annyi csavar, hogy egy jól irányzott rúgással ki kell billenteni őkelméket, mielőtt lecsapunk rájuk. A többieket elég darabolni míg utolsót nem nyekkennek.
Persze meghalni sem nehéz, ehhez egy érdekes ígéret is kapcsolódik. Halálaink után Senua kezén mindig egy kicsit feljebb csúszik a fekete szutyok, a nagybetűs sötétség. A játék elindítása után egyből figyelmeztetnek bennünket, hogy ha túl sokszor bukunk el, akkor végleg veszítünk és búcsút inthetünk az eddig elért eredményeinknek. Az eddigi tesztek alapján viszont úgy tűnik, hogy a Ninja Theory csak alaposan rá akart ijeszteni a játékosokra, ugyanis még ötven halál után sem mondhatott búcsút mentésének az, aki ki akarta deríteni az igazságot. Feszültségnövelésnek mindenesetre nem rossz megoldás egy ilyen ígéret.
Nagyjából nyolc órára lőhető be a Hellblade hossza, a teljes élményhez pedig javallott, hogy az útközben elrejtett rúnákat is gyűjtsük össze (elég újra a fókuszt használni, ha rájuk nézünk). Ezeket aktiválva viking mítoszokat hallgathatunk végig, amit tovább színesítik az összképet - amibe picit belerondít a játék helyenként hiányos vagy hibás feliratozása. Helheim pokla pontosan az az elborzasztó, mégis káprázatos hely, aminek minden pontját be akarjuk járni, meg akarjuk ismerni. A stáblista lepörgése után bőven lesz még időnk ezen gondolkozni, úgysem kecmergünk fel egyhamar.
