Három második világháborús shootert is nyúztam az elmúlt időszakban, de ezek a téma ellenére ennél távolabb talán nem is állhatnának egymástól. Míg a Battalion 1944 szűk pályákon, árkádos játékmenettel ereszt egymásnak néhány fős csapatokat, addig a Battlefield V-ben már nagyobb szabású csatákban vehetünk részt, nagyobb a hangsúly a különböző szerepeken, a grandiózus ütközetek ellenére azonban továbbra sem feltétlenül a realizmuson van a fókusz. A Hell Let Loose sokkal keményebb kihívást kínál ezeknél, és bár még mindig nem annyira valósághű, mint mondjuk az Arma 3, remekül átadja a frontvonal élményét. Itt nem lehet egyszemélyes hadseregként csatákat nyerni, csak és kizárólag jól szervezetten, osztagként tudtok majd érvényesülni, és a bombázók árnyékában folyamatosan retteg mindenki, mert bizony bármikor utolérhet minket a halál.
Ballag a katona
A Hell Let Loose fejlesztői hatalmas Red Orchestra 2-rajongók, így az volt a céljuk, hogy ugyanazt vagy legalábbis nagyon hasonló élményt nyújtson készülő játékuk, amelyben egyszerre száz játékos veselkedhet egymásnak, hogy elfoglalják a legfontosabb pontokat, és leszorítsák a másik felet a térképről. Mivel hatalmas pályákról beszélünk, nem lehet csak úgy átugrálni egyik pontról a másikra, hosszú percekig kell baktatnunk, néha üres mezőkön keresztül, hogy visszaérjünk az éppen tűz alá vett épülethez, emiatt pedig sokkal nagyobb hangsúlyt kap a taktikus, óvatos játék és a stratégiai tervezés. Hiába van nálunk az előny, és szorítottuk be az ellenséget a sarokba, ha elkezdünk ész nélkül puffogtatni a semmi közepén, és ledarálják az osztagunkat, akkor villámgyorsan visszatolnak, átkerül hozzájuk a kezdeményezés, és kezdődhet minden elölről. Nem egyszerűen az számít, hol vannak ügyesebb lövészek, hiszen a megfelelő erőforrás-menedzsment nélkül semmit sem ér az egész. A védőknek sem elég szovjet módra tucatjával halálba küldeni a katonákat, hogy egyszer majd csak elfogynak a támadók: el kell vágni az utánpótlást, megsemmisíteni a kiépített állásokat, hogy a támadóknak messzebbről kelljen újra és újra visszatérni a frontra.
Nehéz a dolga
Mindkét oldal osztagokból épül fel, ezeken belül pedig mindenkinek megvan a konkrét feladata. A gyalogságnak kell elfoglalnia a pontokat, és minden csapatban van felcser, aki ellátja a sérülteket, támogató, aki kiépíti az állásokat, géppuskás, aki fedezet tüzet nyújt az előrenyomuláshoz, és természetesen egy parancsnok, aki irányítja az osztagot. A szakaszvezetők egyébként nem csak csapaton belül, egymás közt is kommunikálhatnak egy privát rádiós csatornán, így összehangolt támadást indíthatnak egy kulcsfontosságú pont ellen, leoszthatják egymás közt a feladatokat, hogy míg az egyik az elterelést végzi, a másik bekeríthesse az ellenfelet. De nemcsak ő, mindenki nagyon fontos szerepet játszik, és ha valaki nem végzi rendesen a feladatát, az bizony kihat az egész alakulat teljesítményére. A háromfős páncélos osztagok tagjai értelemszerűen tankokkal támogatják a gyalogságot, míg a felderítők kisebb, kétfős brancsban dolgoznak össze.
A mesterlövész munkáját egy megfigyelő, az úgynevezett "spotter" segíti, aki folyamatosan kémleli a horizontot, felméri a célpont távolságát, és jelenti, ha sikeres volt a leadott lövés, vagyis a célpont holtan rogyott össze. Az egész fölött áll a főparancsnok, aki irányítja a teljes hadműveletet, elrendelhet bombázást, ledobhat némi utánpótlást, de akár erősítheti is az egyes osztagokat. Mivel előre meghatározott számú pontot költhet el, fontos, hogy ezeket jól ossza be, a szakaszparancsnokoktól kapott információt megfelelően interpretálja.
Az egyes feladatköröket és a játékmenet legfontosabb elemeit a menüben elmagyarázzák, így ha valaki nem akar csukott szemmel fejest ugrani a háborúba, érdemes egy kicsit felkészülnie, de itt sem térnek ki mindenre. Vannak olyan részletek, amelyekre csak játék közben, általában a legrosszabb pillanatban döbben rá az ember. Ilyen volt például, amikor realizáltam, hogy ez bizony nem a Battlefield, itt nem vezethet bárki tankot, nem úgy van, hogy csak bepattan az ember egy lánctalpasba, ha a szükség úgy kívánja.
A háború gyermeke
És hogy milyen élmény a Hell Let Loose virtuális csatamezőin háborúzni? Fantasztikus. Ha valaki szereti Az elit alakulat című klasszikus sorozatot, az azonnal otthon fogja érezni magát benne. A kezelőfelület gyakorlatilag teljesen eltűnik játék közben, csak egy iránytű segít a tájékozódásban. Persze előhozhatjuk a lőszert és a chatet, de sokkal könnyebb átadni magunkat az élménynek, ha csak az akcióra koncentrálunk. Egészen filmszerű lesz így az élmény, de nem nagyon marad időnk gyönyörködni a tájban, hiszen a fülünkben folyamatosan ott süvítenek majd a bombák, ropognak a gépfegyverek, és még a frontvonaltól távol is halljuk majd bajtársaink halálhörgését. A Hell Let Loose az a játék, amit nem fog mindenki élvezni. Nem feltétlenül kell hardcore FPS-gurunak lenni ahhoz, hogy valaki jó legyen benne, de nem is elég csak úgy tíz percre odaülni a gép elé, hogy lepörgessen az ember egy gyors TDM-et. Teljes odafigyelésre van szükség, és bár nyilvánvalóan rengeteget segít, ha van némi FPS-es tapasztalatunk, el kell sajátítani azokat a kis trükköket, amelyek különlegessé teszik ezt a játékot. Aztán már csak három dolog kell a győzelemhez: kommunikáció, kommunikáció és kommunikáció.
