Ugyan idén lesz negyven éve, hogy a Donkey Konggal először széles körű sikert aratott egy platformer játék, a műfaj újdonságai még mindig közönségkedvenccé tudnak válni, ha megfelelő csavarral állnak elő. A Dead Cells és a Hollow Knight az olykor brutális nehézségű harcot helyezte az előtérbe, a Super Meat Boy és a Celeste mazochizmussal felérő kihívásokat állított elénk, a Little Nightmares pedig egy kis horrort a recepthez adva lopta be magát sokak szívébe néhány évvel ezelőtt.
A svéd Tarsier csapata szűk egy hónap múlva meg is jelenteti a siker által életre keltett folytatást, aminek az első két fejezetét végigjátszhattuk a rajt előtt, így elmesélhetjük nektek is, hogyan indul majd Six és új haverja, Mono kalandja.
Akik nem vágytak hatalmas változásra az első részhez képest, azoknak van egy jó hírem: a Little Nightmares II abszolút az első rész öröksége mentén halad tovább és a játék az első pillanattól kezdve, hogy megkaptam az irányítást, elkezdett azon dolgozni, hogy a rettegésnek megfelelő atmoszférát alakítson ki. Annak ellenére, hogy már nem a Maw klausztrofóbiát okozó folyosóin haladunk tovább, mind az első fejezet erdejéből, mint a másodiknak meglátogatott iskolából a lehető leggyorsabban igyekeztem elhúzni a csíkot, mert csak így tűnt biztosnak apró hősöm életben maradása. A látványvilág ezúttal is kellően hátborzongató, köszönhetően többek között a szűken mért (de a játékot nem akadályozó) fényeknek és a kiváló hangdizájnnak, amire pazarul építettek a pályák és a játékmenet tervezői.
Mindkét helyszín tele volt olyan elemekkel, amiktől felállt a szőr a hátamon: az egyik házban talált, összevarrt bábokból álló család (ami egyébként erősen emlékeztetett a Resident Evil VII-re), gyors továbbhaladásra ösztökélt, a nagy sietségben pedig persze, hogy felrúgtam az üveget, ami az asztal alatt volt, ismét a frászt hozva magamra. Az iskolába később egy lepedőn kellett bemásznom, aminek a segítségével valaki nyilvánvalóan menekült az épületből, ami felé tartasz társaddal.
Ez a tudat pedig egy újabb lapáttal tesz a parakupacra, amiben ott van például jó néhány kísérteties, olykor akasztott ember pózban látott üres ruha is. Ebben a nyomasztó légkörben mindig retteg a játékos, mi várja a következő szobában, ami persze az első végigjátszás után sokat veszít erejéből, de a horror legjobb eszköze, az ismeretlentől való félelem kiválóan működik a Little Nightmares II elején, így az alkotóknak maximum egy-egy váratlan hangot kellett bevetniük, komolyabb jump scare-eket nem, hogy kiakasszanak.
Na de nem filmről beszélünk, úgyhogy térjünk is át a hangulatról a játékmenetre, aminek az alapjait ezúttal is a platformer részek és a fejtörők adják majd, megfűszerezve egy kis lopakodással és könnyed harccal, ezek tekintetében pedig jót és rosszat is találunk. Az előző részhez hasonlóan ezúttal is három dimenzióban mozoghatunk, a legtöbb pályarészen viszont csak egy szűk sávban, tulajdonképpen 2D-s játékká szűkítve a Little Nightmares II-t.
Ezzel alapvetően nem lenne baj, de ahogy a 2017-es elődben, itt is többször előfordult, hogy a 3D-s irányítás viszonylagos pontatlansága miatt ugyan tökéletesen tudtam, hová kéne ugranom, csak sokadik alkalommal sikerült elkapnom egy-egy kötelet, amin tovább kellett lendülnöm, vagy kilincset, amit lehúzva nyílt meg az út a továbbjutás felé. Ezek az irányításbeli problémák szerencsére csak viszonylag ritkán akasztották meg az élményt, így a nem éppen otthonos helyszínek alapos felfedezése (ennek jutalma a Nome-ok helyett ezúttal egy-egy új sapka, amit Monóra aggathatunk) és az előttünk álló akadályok ellenszerének megtalálása kifejezetten élvezetes.
A legnagyobb csavart az jelenti, hogy miután elég hamar kiszabadítod a korábbi kalandok főszereplőjét, együtt törekedtek a túlélésre, Six társasága pedig kooperatívnak tűnő játékmenetet eredményez, csakhogy ennek ellenére a Little Nightmares II kizárólag egyedül játszható. Valahol érthető az alkotók döntése, hiszen pajtásainkkal ellentétben a mesterséges intelligencia soha nem fogja megtörni az immerziót és elrontani a nyomasztó hangulatot.
Ugyanakkor az A Way Out korábban már megmutatta, hogy két játékossal is lehet király sztorikat mesélni, az Unravel Two pedig azt, hogy a platformer műfajban is van helye az együttműködésnek. Ezzel szemben a Little Nightmares II-ben egyelőre úgy tűnik, inkább a történetben és a szívünk húrjainak pengetésében lesz szerepe annak, hogy mellettünk van Six, akit akár kézen fogva is elrángathatunk a veszély útjából.
A legtöbb dolog, amit együtt csinálunk, viszont nem olyan ötletes: a magaslatokra, amiket partnerünk segítségével érünk el, máskor egy dobozról is felugorhatunk, a fedelekhez és tárgyakhoz, amiket a két gyerek csak együtt tud felnyitni vagy odébb tolni, más esetekben Mono egyedül is elegendő, teljesen következetlen, hogy mikor van szüksége Six segítsége is. Olykor hosszabb-rövidebb időre elválasztanak társunktól az alkotók, de ezek a pillanatok sem maradnak kifejezetten emlékezetesek, ezeknek a helyzeteknek a megoldásához pont annyi ügyesség és kreativitás kell, mint a többi fejtörőhöz.
A demó két fejezete során nem volt erre példa, de az, hogy Sixet mesterséges intelligencia irányítja, azt a félelmet is felveti, hogy hányszor okoz majd fejtörést, ha az MI esetleg kicsit megakad és nem hajlandó segíteni nekünk, mikor szükségünk lenne rá a továbbjutáshoz. Szerencsére magunk felé hívhatjuk partnerünket, illetve ahogy korábban is írtam, akár odább is rángathatjuk, szóval remélhetőleg ilyen hibák nem akasztják majd meg az élményt.
Összegzésként tehát azt tudom mondani, hogy a Little Nightmares II nem kelti hibák nélküli játék benyomását, itt-ott érződik, hogy hiába készül nagy kiadó berkein belül, a költségvetés azért korlátokat szabott a Tarsier gárdájának. A limitációkat figyelembe véve viszont ezúttal is egy ötletes és a legnagyobb erősségét, a hangulati elemeket kiválóan kihasználó, paráztató puzzle-platformerhez lesz szerencsénk február 11-én.
