Képzeld csak el: valamiféle meghatározhatatlan térben-időben vagy (egyébként a világ végének tizenharmadik kapuja mögött, de ez úgysem különösebben kézzelfogható információ), előtted egy asztal, veled szemben pedig egy titokzatos alak, akinek csupán a szemei látszanak ki maszkja és csuklyája alól. A levegőben kártyalapok táncolnak, örvénylenek körülötte, ő pedig síri hangon megszólít – ami egyébként már kicsit túlzás, mert értjük, itt nem akármilyen tétje van a játéknak, de hát akkor is, lehet ő a végzet krupiéja, akkor is csak krupié, úgyhogy drámázás helyett osszon inkább, nem? De. Kezdetét is veszi a játék!
Benne van a pakliban
A szerencse – vagy stílszerűen a sors – mindvégig nagyon fontos szerepet kap a játékban. Nem csak afféle szóvirág, hogy itt minden lapot a sors keze oszt, tényleg így van: nem csupán a ránk váró veszélyeket és kihívásokat határozza meg a lapjárás, de azokat az eszközöket vagy fegyvereket is, melyek segíthetnek majd helytállni velük szemben. Eleinte persze egy szedett-vedett kezdő szettet kapunk, de ahogy araszolunk előre, természetesen lesz alkalmunk építgetni, bővítgetni paklinkat, új és erősebb lapokat szerezni, ki-berakosgatni őket, variálni. Az araszolást pedig úgy kell érteni, hogy lefordított lapok nem-lineáris ösvényén kell végigvergődnünk, egyesével szembesülve azzal, hogy épp mivel készült nekünk a végzet. Ha próbáltatok már klasszikus, asztali szerepjátékokat, akkor ez a rész ismerős lesz: rejtélyes játékmesterünk mesélővé változik, és bejelenti az aktuális történéseket, melyek, ahogy azt már az efféle szerepjátékokban megszokhattuk, egészen sokfélék lehetnek.
Persze nem kell D&D-szerű komplexitásra számítani, de a főbb irányvonalak ugyanazok. Egy új kártyalapra érkezve történhet egészen egyszerű, békés fejlemény is, például találkozhatunk egy utazó varázslóval vagy pappal, akinek szétnézhetünk a portékái között. Az is lehet, hogy messzebbre vezető történésekbe pillantunk bele, vagy akár klasszikus értelemben vett küldetésekbe bonyolódunk. A játékban számtalan szcenárió található, melyek legtöbbjében dönteni kell, sőt, gyakran adott akció sikerességét mérlegre téve lapot is húzni. A húzás lényege nagyjából ugyanaz, mint a szerepjátékban a kockadobásé: a játék így teszi próbára szerencsénket. Ha például adott helyzetben úgy döntünk, hogy egy ellenséges őrt megpróbálunk lopva becserkészni, akkor négy kártyalap ugrik fel, melyek közül húznunk kell egyet: a „success” értelemszerűen azt igazolja, hogy léptünk mint a pumáé, és célpontunknak esélye sem volt, míg ha kifogjuk a „failure” lapot, akkor nem is tudom, esetleg megreccsent a talpunk alatt egy ág, vagy megszólalt karakterünk mobilja, és ránk rontott az egész tábor. (Ezt még tovább bonyolítja, hogy néha van „great success” és „great failure” lap is, súlyozott eredménnyel.)
Ahogy tehát már említettem, lehetünk bármilyen jól felszereltek, a szerencse mindvégig megkerülhetetlen tényező a játékban. De legalább ez is egy faktor, ami kicsit kiszámíthatatlanabbá teszi a szcenáriókat, s ez már csak azért sem baj, mert a játék elején még nem túl változatos a paklink, és jó eséllyel többször is belefutunk majd ugyanazokba a szitukba. Nem probléma, minden helyzetben van annyi változó, hogy sokadjára is beüthet valamilyen addig nem látott fordulat, vagy ha már tényleg a könyökünkön jön ki az egész, akkor egyszerűen kicserélhetjük valami másra a paklinkban. De hogy milyen helyzetekre is számíthatunk: találkozhatunk például egy megboldogult helybéli hős relikviáit hurcoló falubeli menettel, akiktől akár meg is próbálhatjuk kicsalni az ex-kolléga fegyverét. Vagy összefuthatunk egy kocsmában fura, öreg manóval, akivel ha kedvesek vagyunk, pajzzsal ajándékoz meg minket, ha viszont nem… akkor nem tudom, hogy mi történik, mert én mindig kedves vagyok a fura, öreg manókkal. A harmadik lehetőség, hogy a kártyalap rémeket rejt. És a mesélő/krupié alig leplezett kárörömmel közli, hogy nahát-nahát, egyszer csak nézd, mik rohannak elő az erdőből! Ahogy a második, harmadik menet után már fokozatosan erősödik a paklink (és így karakterünk is), úgy ezek a rondaságok is egyre szívósabbak lesznek. Eleinte azonban csak banditák gyülevész hordájára, esetleg néhány csontvázra vagy óriáspatkányra kell számítani. És amikor támadnak, akkor jön a váratlan fordulat.
Elő a kardot!
Jó, annyira nem váratlan, mert a képeken is látszik: harci helyzetben a játék az addig békés, kártya-szerepjáték hibridből külső nézetes akcióra vált, és az említett „segítő” kártyalapok, amiket az aktuális menet során sikerült összeszedni, itt valódi, használható fegyverként és páncélként jelennek meg. A harcrendszer nem túl bonyolult: tudunk ütni, pajzzsal hárítani, sőt, bizonyos fegyverek még extra támadóképességekkel is rendelkezhetnek (például a jeges mágiával tuningolt baltával lefagyaszthatjuk az előttünk állókat). A harc során nagyon fontos a ritmus: ha sikerül mindig jó ütemben rányomni a hárításra, akkor sétagalopp lesz. Persze azért fontos a helyezkedés is, főleg a bossok háríthatatlan támadásainál. De bármennyire is klassz, ahogy az akciórészek megtörik a játék egyébként komótos tempóját, marad némi hiányérzet az emberben a korlátozott harci lehetőségek miatt. Persze az is lehet, hogy ez már csak a kényszeres kötekedés.
Tény, hogy a Hand of Fate-nél van komplexebb kártyajáték, RPG és akciójáték is, de így egyben egészen különleges, ráadásul izgalmas és újszerű élményt ad. Amikor végzünk az aktuális főellenséggel, az ember már érzi is a késztetést, hogy rögtön belevágjon a következő menetbe, kipróbálni új kártyákat, új taktikákat, immár az eggyel nehezebb bosst becélozva. Ez is azt mutatja, hogy a Hand of Fate nem csupán szerencsésen tenyerelt bele egy tuti formulába, hanem valóban jól átgondolt, és működik.
