Tegnap délután leültem végre (és hajnali háromig szinte megállás nélkül toltam a játékot), hogy „befejezzem azt a harcot", amit a Microsoft székházában két újságíró kollégámmal kezdtem. Ott ugye sietni is kellett a magazinba készült cikk miatt, meg egymásnak adogattuk a kontrollert, ezért nem voltam benne biztos, hogy egyedül, az otthon magányában is annyira ütős a játék. Pedig de...
Hámozzuk le a hype-ot
Az a fura a Halo-val, hogy a rápakolt kilónyi Microsoft hype és marketing gépezet miatt az ember hajlamos kicsit előre leírni a játékot, mielőtt leülne mellé - ez minden részre igaz volt. Ráadásul sokakat talán elkedvetlenített a Halo 2 elég gagyi PC-s portja, úgyhogy szerintem itt a GSO-n jó páran egészséges gyanakvással viseltetnek a Halo 3 iránt.
Viszont az a nagy helyzet, hogy - tetszik, nem tetszik - a Halo 3-mal a Bungie tényleg óriásit alkotott, amely nem csak egyszerűen „méltó zárása a sorozatnak", ahogy a korábbi cikkemben írtam, hanem nagy esélyes az év játéka címre. (Szoros volt a meccs, de nálam a Bioshock-Halo 3 összecsapásban utóbbi a nyerő.) Talán közhelynek hangzik, de egyszerűen nem jelent még meg olyan FPS (beleértve a Halo előző két részeit is), amelyik ENNYIRE magába tudna szippantani, olyannyira, hogy megszűnik létezni minden más körülöttem.
Majdnem RTS
A GS-ben írt cikkemben már írtam róla, mégsem hangsúlyoztam ki eléggé, mennyire élő, mozgó, organikus világban járunk, ahol az idegenek nemcsak hihetetlen mennyiségben törnek az életedre, hanem tökéletesen élethűen is viselkednek. Hatalmasat dob a játékélményen, amikor a brute-ok dühösen felordítanak, amikor egy társukat megöltük, a gruntok pedig szintén lereagálják társaik halálát, csak ők szánalmasan sipákolva és az életükért könyörögve.
A melletted harcoló katonák is figyelik akcióidat: például elismerően gratulálnak, ha valakit fejen találsz, de egymással és a központtal is folyamatosan diskurálnak. Amikor egy tankban ültem, akkor a mellettem lévő dzsipek közül az egyik ráordított a másikra: „menjél már arrébb, vazze!" azon pedig nagyot röhögtem, ahogy minden egyes ágyúlövésemnél felujjongtak: „hehe, a tank kicsinálja a ghostot!", „a tank kinyírja a phantomot", „tank mindent elintéz!"
Itt jegyezném meg, hogy a játékban bizonyos pályákon már olyan szintű gépiesített háborúkban vehetünk részt, mintha tényleg egy igazi RTS katonájaként harcolnánk: gyakorlatilag ezeknél a részeknél tökéletesen sikerült megvalósítani azt, amit a Command & Conquer: Renegade-nél szeretett volna anno az EA.
Mi lesz veled Cortana?
A sztori hiába egyszerű alapjaiban (bár most már igencsak gazdag háttere van, hála a regényeknek), mégis, igazán kötődünk a különféle főszereplő karakterekhez - sokkal inkább, mint az előző részekben. Emellett pedig a történet írója ügyesen kihasználta, hogy három különböző fél: a covenantok, a Flood és az emberek harcolnak egymás ellen és előfordul, hogy egészen váratlanul szövetkezünk egyikükkel a másik ellen.
A drámai fordulatokhoz pedig Martin O'Donnel nagyszerű soundtrackja teremti meg a kellő hangulatot, amelyet a pörgős akció közben is folyamatosan hallhatunk.
Egy-két apró hibát találtam csak a játékban: ezek leginkább az MI-hez kötődő bugok. Bizonyos helyeken például beragadtak a brute-ok a védőpajzsokba, miközben megpróbáltak nekem rontani, és folyamatosan nekiszaladtak, illetve az UNSC katonák néha megálltak és néztek maguk elé, miközben az ellenség lemészárolta őket.
Még nem fejeztem be a Halo 3-at (az utolsó pályánál járhatok, heroic módban tolom, úgy az igazi kihívás: normal módban bűn játszani a Halo 3-al :) ), de szerintem ez lesz az év játéka - legalábbis nálam biztos dobogós.
