Ha valami, hát a ritmusérzék kétségtelenül nagy erőssége a zenei játékairól elhíresült Harmonixnek, és erről nem csupán fennállása húsz évének impozáns katalógusa tanúskodik, olyan meghatározó címekkel, mint a Guitar Hero, a Rock Band, vagy éppen a Dance Central.
Hogy milyen magabiztosan diktálják az ütemet, azt az is bizonyítja, hogy legutóbbi játékukkal, a járványügyi megszorításokról, elmaradt zenei fesztiválokról sosem hallott mesevilágban játszódó Fuserrel épp 2020 végén, a legkilátástalanabb karanténdepresszió kellős közepén rúgták ránk az ajtót és hitették el velünk, hogy ha épp nem mackónadrágban görnyednénk a laptop előtt olyanokat mantrázva, mint "Most hallasz? Hallotok?!", akkor talán sztár DJ-k is lehetnénk, akik óriási színpadról integetve táncoltatják a többezres, extázisban tomboló, boldog tömeget.
"Dübörög a zenebona, cikázik a fény…"
Persze rá lehet legyinteni, hogy ezt már 2009-ben megcsinálták a DJ Hero-ban, de egyrészt annak a közhiedelemmel ellentétben semmi köze nem volt a Harmonixhez (mármint azon túl, hogy az akkor tetőző Guitar Hero-őrületbe akarta vele behúzni az Activision az elektronikus zenére inkább fogékony rétegeket is, úgyhogy kiadta a FreeStyleGamesnek), másrészt ha mindenképp valami nyúlást akarunk felhánytorgatni, akkor a Fuser sokkal inkább a Harmonix és a Hasbro 2017-es projektjére, a DropMixre emlékeztet, méghozzá kísértetiesen.
Érthető, ha ez sokaknak semmit se mond, mert ugyan a DropMix egy nagyon ígéretes, ambiciózus koncepció volt, hamar eltűnt a süllyesztőben a legkülönfélébb bénázások miatt (pl. a fizikai komponensekért felelős Hasbro elmérte kicsit a gyártást és logisztikát, illetve elfeledkezett az ún. "marketingről" is). A DropMix egy gyűjtögetős kártyajáték volt, amelynek kézzelfogható, NFC-technológiával megbűvölt lapjai sávokra/hangszerekre szétszedett dalokat rejtettek, amiket aztán egy játéktáblán variálva, mobilos társalkalmazás segítségével lehetett a legvadabb mashupokat életre kelteni, műfajra, szubkultúrára, ízlésre (vagy annak hiányára) való tekintet nélkül - a végeredmény gyakran mégis meglepően klassz lett.
"…Minden napra akad új slágerköltemény!..."
Nos, a Fuser gyakorlatilag ugyanerre épít, de megköszönve a Hasbrónak A NAGY SEMMIT, a Harmonix immár kukázta a táblát és a kártyalapokat. A DJ-zés alapvető hagyománya mentén most lemezeket (azaz dalokat) gyűjtögetünk a legkülönfélébb zenei műfajokból (persze a játékon belül, digitálisan), majd pedig, ha indul a buli, belevághatunk a szó szerinti és képletes szeletelésbe.
Indítsunk például Dua Lipával, mondjuk a Don't Start Now ritmusszekciójával, majd, ha már mozog rá a nép, akkor elegáns irányváltással dobjuk rá az EDM fesztiválokon headlinerként viszonylag ritkán látott Rage Against The Machine örök bulihimnusza, a Killing in the Name basszusszólamát. Ha a közönség valahogyan túltette magát az élményen, akkor zavarjuk meg őket újra, Lil Nas X Old Town Roadjából a szinti sávval (ami így önmagában éppenséggel Nine Inch Nails, de ez most mellékes), az énekszólamot pedig bízzuk rá a mindig vidám Billie Eilishra. Ha bárki kérdezné, hogy mégis miért, vágjuk rá: "I'm a baaad guuuy!"
"…Már nyergelem a korongokat, hogy te jól mulass…"
És ez szórakoztató. Aki nem hiszi, hogy milyen oltári móka az 1960-as évektől a 2020-as évekig ugrálni több generáció slágerei között, a country-tól a hip-hopig, egymásra ereszteni Rick Astley-t a Megadeth-szel, a Twenty One Pilots-t Childish Gambinóval, az járjon utána: szerencsére nem nehéz, mert a Fuser demója elérhető mind a négy támogatott platformon (PC, PlayStation 4, Nintendo Switch, Xbox One). Pont le lehet tolni néhány szettet, bele lehet látni a játékmechanikákba és ha sikerül jó ütemben dobálni-cserélni a lemezeket, átélhető az a flow élményt, ami miatt annak idején a Guitar Hero készlet is minden valamirevaló buli (és GameStar tábor!) elengedhetetlen kelléke volt - tudjátok, amikor annyira belemerültünk a "zenélésbe", hogy a Sweet Child O' Mine sziklaszirt-szólója közben még arról is megfeledkeztünk, hogy nem Slash Gibsonja van a kezünkben, csak valami fröccsöntött műanyag szar, amin egy nyikorgós kapcsolót csattogtatunk.
"…Én, a lemezlovas!" (Dévényi Tibi bácsi)
Mivel 1-2 egészen kiváló órát töltöttem el a demóval, fellelkesülten vetettem rá magamat a teljes verzióra. Ezúttal már rutinosan ugrottam át a kampány számomra végtelenül kínos intróit és a menedzserek (vagy porondmester, vagy nem is tudom - sajnos nem végeztem DJ sulit) minősíthetetlen vicceskedését, de a mixelgetést továbbra is ugyanúgy élveztem. Nagy sztori nyilván nincs (bár mindig mulatságos volt nézni, amikor szegény Harmonix valami történetfélét próbált belekalapálni az arra teljesen alkalmatlan játékaiba), gyakorlatilag hat színpadot járunk végig, ahol hat-hat szettben kell bizonyítanunk. A játék közben folyamatosan adagolja az új és új lehetőségeket, technikákat, amit az elején még elismerően konstatáltam, de szép lassan rádöbbentem, hogy gyakorlatilag az egész kampány egy elnyújtott oktatómód és kezd sok lenni a jóból.
Egy idő után már annyi trükk és technika, programozható hangszer és effekt zúdult rám, hogy egyre verejtékesebbek lettek a szettek, hiszen valamirevaló pontszámot úgy lehet elérni, ha az ember az oldott mixelgetés mellett figyel a felugró extra feladatokra is, amik "kikérdezik" a frissen megtanult leckéket.
Persze, gondoltam én, hogy DJ-zni azért valamivel macerásabb, mint elutalni a DJ Szövetségnek az éves tagdíjat, aztán csak megnyomni a Play gombot a Macbookon, de hogy önfeledt zenélgetés helyett egy izzasztó online képzést kapok, az számomra kinyírta a bulit.
Ez természetesen nem a játék és nem a Harmonix hibája, nyilván eszembe sem jutna felróni, hogy "túl sok" lehetőséget zsúfoltak a Fuserbe. Igaz, még így sem végtelen az eszköztár, valódi zeneszerkesztőként messze nem állja meg a helyét (amit sokan fájlalnak is), de azért egy bizonyos szintig valóban DJ-t varázsolhat a játékosból - nem véletlen, hogy több DJ és producer is elismerően nyilatkozott róla. Sajnos bennem van a hiba, és biztos vagyok benne, hogy aki hajlandó nálam többet belepakolni a Fuserbe, az sokkal nagyobb élményt kap majd cserébe. Ez van, de sebaj, nem bánok semmit, azért volt pár szép szettem (vettem, teremtettem), és nyugodt szívvel vonulok vissza, még mielőtt elvakítana a sztár DJ-lét csillogása.
HP másvéleménye
Vannak varázslatos pillanatai a Fusernek, ha az ember hagyja magát kézen fogva végigvezetni a kampánynak is nevezhető hosszas tutorialon, de a mashupok iránti végtelen rajongás, vagy akár minimális zenei érzék nélkül nem lesz akkora élmény, mint a Harmonix korábbi címei. Én totál rámentem arra, hogy bulikra optimalizált, végletekig kihúzott, dúr és moll váltásokkal tűzdelt, automatikusan optimalizált BPM átkeveréssel bolondított mixeket toljak, de ehhez kell a zenék iránti rajongás, nincs az a kihívás és flow, ami a korábbi ritmusjátékokat egyedivé tette. Túlságosan komplex tömegjátéknak, túlságosan primitív zeneszerkesztőnek, ügyetlen, de szórakoztató kötéltáncot jár ez az alkotás a felesleges játékoknak fenntartott végtelen szakadék fölött, de leszek én a tricikli ehhez, vagy a kézben tartott csíkos koktélesernyő, csak valahogy még facsarjak ki néhány fél órás ál-DJ pillanatot belőle, mert nagyon élvezem. Nem úgy, mint Paca, aki fintorogva tette félre, pedig a "ritmusjátékok veteránja" plecsni van a szíve fölé tetoválva...
Paca másvéleménye
Mondhatjuk, hogy lelkes fogyasztója vagyok a Harmonix játékainak: tizenegynéhány évvel ezelőtt a Rock Band miatt vettem Xbox 360-at, és a Rock Band miatt nem adom el most sem. Ugyanakkor az is igaz, hogy más címeik annyira nem találtak be nálam, nem kaptam rá például az Amplitude-ra, és egy pillanatig nem lelkesedtem a Fuser iránt sem. Ha már lehetőséget kaptam rá, gondoltam, adok neki egy esélyt, mert hát mégis csak Harmonix, meg egész jó zenék voltak a tracklisten.
Sejtelmem beigazolódott, pedig próbáltam pozitívan hozzáállni: egyrészt a hideg ráz a producertől, aki az elején segít, és olyanokat mond, hogy "ez az zene olyan beteg (sick), hogy kórházba kellene küldeni", majd nagyon kínosan felkacag; másrészt pontosan tíz percig volt szórakoztató a mixelgetés, amíg Billie Eilish Bad Guy-ára rákevertem a Never Gonna Give You Upot, a Killing in the Name-et, meg a Coldplaytől a Clockst. A kampányban ráadásul valami probléma volt a feladatlistával, mert hiába dobtam le jókor a vokálsávot (ezt megerősítette a játék egy dicsérettel), mégsem írta jóvá a feladat teljesítését. Szóval persze, el lehet vele játszadozni, de teljes árú játékként nem igazán állja meg a helyét szerintem.
