A Watergate-botrányról valószínűleg kis hazánkban is sokan hallottak már, de kevesen tudják, hogy pontosan mit is takar az elnevezés. A történés a Frost/Nixon film egyik kulcseleme, lévén, hogy ez vezetett Nixon amerikai elnök lemondásához annak idején.
1972-őt írunk, amikoris betörés miatt letartóztattak öt férfit a Demokrata Párt washingtoni Watergate-épületben található választási irodájában. A per két évig húzódott, ezalatt több neves politikusról is kiderült, hogy benne voltak az ügyben, így Richard Nixonról, az akkori elnökről is, aki végül 1974-ben lemondott posztjáról és visszavonult - anélkül, hogy bárki felelősségre vonta volna.
Itt kapcsolódunk be a történetbe, ugyanis egy brit showmant, név szerint David Frostot mind riporteri, mind emberi minőségben jobban érdekelte a történet folytatása, mint bárki mást: minden anyagi forrását felemésztve küzdött azért, hogy Nixont egy utolsó interjúra bírja, amelyben talán egy vallomásra is sor kerül - a világ előtti beismerésre, miszerint a volt elnök elkövetett jópár fatális hibát hivatala alatt. Egy nemzet várt hát erre az őszinte megnyilvánulásra, amely egy több napos interjú végső állomása volt.
A Frost/Nixonnal kapcsolatban először két dolog merült fel bennem: vajon mennyire lesz dokumentációs/áldokumentációs? Vajon fogom-e érteni úgy, hogy nem ástam bele magam a Watergate-botrány részleteibe? Ezt a két kérdést a készítők nagyon jól válaszolták meg, mindjárt a film legelején. Ügyes felvezetéssel megtudunk mindent, ami csak kell a részletekről a film megértéséhez, és mindezt úgy, hogy közben szórakoztat; végig sikerül fenntartani a néző figyelmét; azt, hogy mi is többet akarjunk megtudni, hogy feszülten várjuk az eredményt, amit már megtudunk ugyan a film elején, de mégis végig ott ül bennünk a kétség, hogy vajon sikerül-e beismerésre bírni az elnököt. Ez a lankadatlan figyelem a remek színészi játéknak és az ügyesen megoldott visszatekintéseknek köszönhető: a „pozitív" karakterek valamint az „antagonisták" is megszólalnak utólag az üggyel kapcsolatban, és pont annyira teszik ezzel dokumentumfilm-szerűvé az alkotást, hogy a végeredmény a tökéletes dózis legyen. Bevallom, félve ültem be a moziba, mert attól rettegtem, hogy hamar unalomba fullad, mint sok dokumentumfilm esetében. De a Frost/Nixon hihetetlenül kellemes csalódás volt, és leginkább „szórakoztató drámának" nevezném, bármennyire ellentmondásos is ez az elnevezés. Frank Langella brillírozik az elnök szerepében, igaz, volt ideje gyakorolni, ugyanis a történet színpadi változatában is ő játssza „Trükkös Dick"-et (Nixon gúnyneve). Hitelesen játssza a visszavonult, kissé keresztapa-szerű embert, akinek minden vágya, hogy visszatérjen a ringbe, mert lételeme a dinamika és a szócsaták - ráadásul egy olyan riporter akarja kihívni, aki gyenge ellenfélnek bizonyulhat. Frost karaktere (Michael Sheen játssza) pedig elég labilis, néha ő maga sem hisz a sikeres kimenetelben, végig feszült, vele együtt mi is, és valahogy a színész arcberendezése tökéletesen elhiteti velünk az egészet (különösen a fitos orra festi le az általa alakított karaktert).
A Frost/Nixon egy meglepően jó filmélmény, amire érdemes beülni a mozikba, ha valaki lövöldözésmentes izgalmakra, nagyon jó színészi játékra (Langella Oscar-jelölést is kapott!) és hamar elrepült 122 percre vágyik.
5/5
