Függetlenül attól, hogy a Final Fantasy XIV az egyik utolsó olyan MMORPG, amely megtartotta a műfaj klasszikus elemeit, mérföldekre van attól, hogy a szokásos online, feledhető RPG-k homályába vesszen. Amikor ez a játék kiegészítővel gyarapszik, az olyan, mintha egy teljes értékű JRPG-t kapnánk, köszönhetően az elképesztő sztorinak, a csodálatos zenei körítésnek és a gyönyörű, új területeknek.
Tükörvilágban
A Shadowbringers legfontosabb része ezúttal is a fősztori, amely minden figyelmeztetés nélkül bedob minket egy teljesen új világba. Egy bevezető misszió után a The First nevű birodalomban ébredünk, amelyről hamar megtudjuk, hogy a pusztulás szélén áll. Az univerzum e darabkáját elöntötte a határtalan fény, aminek köszönhetően egyrészt lakhatatlanná vált a The First kétharmada, másrészt állandó, vakító fénybe borult felette az ég. A világ lakói már száz éve nem látták az esti égboltot, de ez a legkisebb problémájuk. A fényből született szörnyek, a sin eaterek állandóan vadásznak rájuk, és akit elkapnak, abból újabb szörnyeteget teremtenek. Családtagjaik és barátaik végignézik, ahogy falfehér szörnyszülöttek válnak belőlük.
Ebben a világban csak két menedék létezik, ezek egyike lesz a játékosok otthona. A Crystarium egy hatalmas kristálytorony tövében épült fel, az itteni túlélők pedig reggeltől estig dolgoznak azért, hogy kikaparjanak maguknak egy falatnyi életet a posztapokaliptikus pusztaságban. Ennek szöges ellentéte Eulmore, a gazdagok és befolyásosak bástyája. A torony tövében százak élnek szemétből összerakott viskókban, a gazdagok morzsáiért könyörögve. Mind abban reménykednek, hogy egyszer belépést nyerhetnek az ígéret földjének giccses tornyába. Aki végül tényleg bejut, azt néhány héten belül kivágják valamelyik emeleti ablakon, mert untatta a befogadóit, csúnya festményt készített róluk, vagy furán nézett a kutyájukra. Mindezt csak azért tehetik meg, mert Eulmore uralkodója szerződést kötött a sin eaterekkel, így azok békén hagyják a birodalmat, cserébe azonban Eulmore királyának meg kell tennie minden tőle telhetőt, hogy biztosítsa a sin eaterek vezetőinek, a light wardeneknek az uralmát.
A szörnyek vezérei hatalmasak, iszonyatosan erősek, és az egyszerű katonáknak esélyük sincs megölni őket, de ha mégis sikerrel járnak, akkor a light warden lelke átveszi az uralmat a támadóé felett, testéből pedig újabb light wardent csinál. Mi erre az átokra immunisak vagyunk, a Crystarium vezetője pedig éppen ezért hozott el bennünket erre a világra. Megkér minket és barátainkat, hogy takarítsuk el a szörnyeket, mentsük meg a világukat, és mindezt úgy, hogy Eulmore seregei végig a nyakunkon lesznek. A feladat nem egyszerű, és minden küldetésben érezzük, hogy hatalmas hátrányban vagyunk ellenfeleinkkel szemben. Barátokat veszítünk el, borzalmas eseményeket nézünk végig, és mindent fel kell áldoznunk azért, hogy megmentsük a First világát és azzal együtt sajátunkat is.
Ismerős vadon
A kiegészítő új területeit rejtő The First a mi világunk tükörképe, de csak nyomokban emlékeztet az eredeti otthonunkra. Il Mheg tündérvilága például különbözik mindentől, amit eddig láthattunk a Final Fantasy XIV-ben: mindent szivárványok és színes virágok borítanak, folyton tündérek veszik körül, a helyszín közepén pedig egy olyan hatalmas kastély áll, amit még a Disney-hercegnők is megirigyelnének. Lakelandet lila lombú fák és hatalmas romok tarkítják, Rak'tika erdejét pedig kiterjedt mocsarak és gyönyörű vízesések színesítik. Az öt új zónából Kholusia tűnik csak vérszegénynek, de a környezet itt okkal kopár, mivel ez az a terület, amelynek az Eulmore birodalom áll a középpontjában, az pedig fel is emészt minden erőforrást a környékről. Amh Araeng sivataga sem volt kifejezetten lenyűgöző, de ehhez valószínűleg hozzájárul, hogy elég homok maradt a cipőnkben a Stormblood Ala Mhigójából, és így nem igazán hiányoltuk újabb dűnék látványát. Az új zónákhoz csodálatos zenei körítés is tartozik, és bár van egy-két dallam, amely egy kicsit túl kísérletire sikerült a mi ízlésünkhöz, alapvetően ezúttal is le kell rónunk tiszteletünket Szoken Maszajosi előtt, aki már negyedszerre kényezteti el füleinket a Final Fantasy XIV univerzumában kalandozva.
A körítést egyedül csak az öregecske grafikus motor rontja, amelyen mára már erősen meglátszik az idő múlása. A stilizáltabb grafikai megoldásokkal dolgozó MMO-kban (például World of Warcraft) kisebb probléma a tízéves technológia, de ebben a játékban (főleg a karakterekre fókuszáló átvezetők alatt) már komolyan zavaró, hogy mennyire pixelesek egyes textúrák. Szerencsére azért van olyan jó a sztori, és van olyan ötletes a világ dizájnja, hogy elterelje figyelmünket a technikai gyengeségekről. Legalábbis többnyire.
Puskákkal vagdalózunk
Az új világ és az ütős új sztori mellé a Final Fantasy XIV történetének legkomolyabb karakterbővítése is jár. A csomagba belefért két új faj és két új kaszt (három, ha hozzászámoljuk a megjelenés előtt érkezett blue mage-et), így sohasem látott szabadságot kapunk hősünk megalkotásakor. Az új fajok között egyelőre a legnépszerűbbnek a viera tűnik, akikből csak női karaktert csinálhatunk, de ettől függetlenül is hamar a játék legkedveltebb opciójává váltak. Az oroszlánfejű hrothgar nép képviselőibe már ritkábban futunk bele; kár, pedig brutálisan festenek hatalmas páncélokban, nagydarab fegyvereket lóbálva. A két új kaszt közül talán a gunbreaker tűnik az izgalmasabbnak, köszönhetően annak, hogy hatalmas, kard formájú pisztolyokkal (vagy pisztoly formájú kardokkal) hadonásznak. A grafikai és hanghatásoknak hála minden, általunk leadott támadás olyan érzetet kelt, mintha egy kamion erejével csaptunk volna oda az ellenfélnek. A dancer karakterosztály ennél egy fokkal finomabb: a táncosok kör alakú pengékkel és elegáns mozdulatokkal vágják szét a rosszarcokat. A régi foglalkozások is mind új képességekkel gyarapodtak, illetve a régiek is változtak, hogy folytonosabb és változatosabb harcélményt kínálhassanak. A kasztokat érintő átalakítások nagy része jól sikerült, és a közösség meglehetősen elégedettnek tűnik. Panaszkodni talán csak warriorokat hallottunk, akik sokallják a foglalkozásukban véghezvitt egyszerűsítéseket. Az általam játszott dragoon, samurai és bard osztályokat sokkal jobb élmény volt használni, mint eddig bármikor, így nincs okom panaszra.
Végjáték
A szinteződés alatt megnyílt dungeonök mind látványvilágban, mind ellenfelek tekintetében elképesztő változatosságot kínáltak. Személyes kedvencem Dohn Mheg volt, ahol tündérország virágoskertjéből egy tó közepén emelkedő vízi palotába kerültünk, ott pedig hatalmas, frakkba öltözött békaurakkal harcolhattunk. Az egész Shadowbringers az első küldetés első percétől a sztori utolsó csatájáig elképesztő élmény volt, amit azoknak is megéri kipróbálniuk, akik annyira nincsenek oda az MMORPG-kért. Színtiszta JRPG-ként is megéri a pénzét a játék, kiegészítőként pedig könnyedén kimondhatjuk, hogy ez a Final Fantasy XIV legjobb bővítménye a Realm Rebornnal történt újjászületése óta.
