Ismerjük el, elég érdekes próbálkozás volt a Final Fantasy XII. Mivel akkortájt mindenki a PS3-ra várt, nem kapott akkora figyelmet, mint azt megérdemelte volna, pedig több szempontból is egyedi játékkal búcsúzott a Sqaure Enix a PS2-től. Egyrészt volt merszük belenyúlni a jól megszokott harcrendszerbe, ami miatt aztán kaptak is hideget, meleget. Másrészt pedig a cselekmény sem a szokványos, "szegény ember legkisebb fia megmenti a világot" mederben haladt, hanem egy hihető politikai csatározásokkal és természetesen árulással teli történet kerekedett belőle. E változások okán aztán kicsit olyan lett a Final Fantasy XII, mint a Kispál és a borz Ül című albuma: aki szereti, az nagyon, aki viszont nem, az nagyon nem. Pedig először - és utoljára - a szinkron kiemelkedően jól sikerült. A fordítók szinte teljesen szabad kezet kaptak, így aztán a manapság dívó tükörfordítások helyett mondhatni műfordítással lepett meg mindenkit a profi csapat, amely a munkát végezte. A szinkronhangok mind nagyon jól eltaláltak, de aki esetleg kipróbálja a japán hangsávot, ne lepődjön meg: direkt nem ugyanúgy hangzanak a szereplők, még ha ettől szinte teljesen más lesz is a nyugati piacra szánt Final Fantasy XII hangulata.
Három, és…
Ivalice világa nem tündérmeséből való. Történetünk idején éppen háború dúl, és főhőseink akarva, akaratlanul belekeverednek a nagypolitkába. Főhősünk, Ashe királyi sarj, akinek országát éppen bekebelezte Archadia birodalma. Dalmasca hercegnőjeként egy cél vezérli: népe felszabadítása. Hozzácsapódik Vaan, aki egy egyszerű, Alladin-szerű utcai tolvaj. Egy rosszul végződött csíny azonban bátyja életébe kerül, ezért bosszút fogad a császárság ellen. Őt csak a szabadság érdekli, álma, hogy egyszer egy léghajó kapitányaként szabad kalózként élhessen. Mégis hajlandó segíteni az ellenálláshoz csatlakozó hercegnőnek, aki esendősége ellenére keményen próbálkozik, hogy igazságot szolgáltasson magának és országának. Innentől kezdve egyre bővülő csapatunk sokszor a csakis saját érdekeiket néző nagyhatalmak játékszerévé válik. Esélyünk sincs az egész világot megmenteni, de még a kisebb célok elérése sem egyszerű ebben a kaotikus, sokszor túlzottan is realista világban.
Sokak szerint nem is elég Final Fantasy-s a sztori, hőseink sokszor csak sodródnak az eseményekkel, vagy tehetetlenül szemlélik azokat. Kinek a pap, kinek a papné, de szerintem a Final Fantasy XII története mindenképpen megérdemel egy végigjátszást. Fordulatos, meglepő, megható mese ez, egy kicsit talán felnőttesebb a megszokottnál, de semmiképp sem gyengébb az előző vagy az ezt követő részek történeténél. A kis csapat talán nem mutat fel olyan legendás NPC-ket, mint egyik-másik ismertebb epizód, de azért szerintem sokan emlékeznek Fran pompás karakterére, aki már csak a hihetetlenül jól eltalált szinkron miatt is emlékezetes lett. Mindenesetre nem árt némi elemózsiát bekészíteni végigjátszás előtt, mert ahogy azt a sorozattól megszokhattuk, hosszú útnak nézünk elébe: tempótól és vérmérséklettől függően 60-100 órányi bóklászásra számíthat a bátor kalandozó.
Melyik út vezet Budára?
Manapság már nem nagy kunszt leírni, hogy "nyílt világgal operáló RPG", de amikor a Final Fantasy XII megjelent, még igencsak újszerűnek hatott a Square Enix döntése, miszerint Ivalice világát szinte teljesen szabadon bejárhatjuk. A mára alapvetésnek számító megoldás nem is tetszett mindenkinek, hiszen akkoriban szokás volt kézen vezetni a bátor hősöket. JRPG-fronton amúgy ez a mai napig elvárás, talán emiatt is dőltek be tavaly patinás sorozatok új részei, mint a Zestiria vagy a Star Ocean.
Ashe és a víg ellenállók viszonylag gyorsan kiszabadulnak a világba, és ettől fogva már csak rajtunk múlik, hogy szigorúan a sztori miatt kötelező állomásokat csekkoljuk le, vagy esetleg elindulunk kincsek, titkos labirintusok, elrejtett szuperfegyverek nyomában. Arra azért vigyázzunk a nagy szaladgálásban, hogy a játék nem a Skyrim rendszerét használja, azaz a szörnyek nem skálázódnak hozzánk. Az óvatlan kincsvadász hamar kaphat akkora pofont egy-egy combosabb szörnyetegtől, hogy az előző mentési pontig repül vissza. Ennek ellenére az egyik legélvezetesebb része a játéknak - és szerintem a legtöbb RPG-nek - a felfedezés. Kis merészség, kis bátorság, kis szerencse,, és már a játék elején igen jófajta felszereléseket zsákmányolhatunk, arról nem is beszélve, hogy felfedezés közben szintezve szinte észre sem vesszük az amúgy kötelező grindet. Mert aki csak a sztorira koncentrál, kénytelen lesz néha néha felhúzni a csapat szintjét. Itt jön be a másik nagy újítás, amit a Square meglépett: a gambitrendszer. Ugye, milyen idegesítő, amikor csapatunk mesterséges intelligenciája a betonéval egyenlő?
A Dragon Age játékok végigjátszása során nem egyszer kaptam agyhúgykövet, amikor gondosan eltervezett taktikámat a botor harcos rohama felborította. Pedig kell az MI, mert sokan nem szeretnek az összes csapattaggal szöszölni. Erre megoldás a gambitrendszer. A harc valós időben zajlik ugyan, de azért szerencsére van beleszólásunk abba, hogy mit műveljenek csapattársaink. Bekaptunk egy jó nagy pofont? Sebaj; ha gyógyítónknak beállítjuk feltételként, hogy "bárki életereje 40 százalék alá csökken, nyomass egy Curát a csapatra", akkor pár pillanat múlva érkezik is az áldás. Ugyan manapság már láttunk hasonló rendszert, ez a műsorszám elsőként szerepelt számozott Final Fantasy epizódban. Ahogy fejlődünk szépen, egyre újabb és újabb képességeket kapnak embereink, akik segítségével egyre hasznosabb - és bonyolultabb - feltételrendszereket írhatunk. Kell hozzá nem kevés stratégia, és nem mondom azt, hogy mindenkinek tetszeni fog a szisztéma, de aki ráérez az ízére, az nagyon élvezi majd a végén, ahogy csapata olajozott gépezetként működve bármilyen szörnyet felszeletel, miközben ő csak álldogál a pálya szélén.
Azt, hogy ki milyen képességeket hoz magával a harcmezőre, a "job" rendszer határozza meg. Ez tulajdonképpen a játékos kasztját jelenti, hiszen választhatunk a szokványos lovag vagy tolvaj közül, de akár dark mage is lehet bárkiből. Az eredeti verzióhoz képest annyi változott, hogy mostanra meg kell elégednünk két kaszttal; egy elsődleges, majd jóval később egy második kaszt választható mindenki számára. Ez ugyan beszűkíti kissé a lehetőségeket, de legalább rászorít minket arra, hogy csapatunk minden tagját használjuk. Szerintem jól döntött a Square ez ügyben. Lehetne még írni a rendszerről oldalakat, de papírra vetve úgysem jön át igazából, ráadásul aki sehogy sem boldogul, rengeteg nagyszerű guide-ot talál a neten. Jó tanácsként csak annyit, hogy mint ahogy a világot felfedezni is jó móka, úgy a harcrendszerrel kísérletezni is élvezetes. Ne tántorítson el senkit egy-két kudarc, bele lehet jönni, és akkor már élvezzük is a csatákat.
Csináld újra
Technológiai oldalról én most nem kötekedek, mert egyrészt semmi értelme, másrészt nem is nagyon lehet mibe belekötni. A Final Fantasy XII nagyon szépen öregedett, de már PS2-n is csodálatosan nézett ki, úgyhogy nem nagyon kellett megpiszkálni. A Zodiac Age csak egy remaster, azaz minimálisan nyúltak magához a játékhoz, de azért természetesen a full HD-textúrák szépen feszítenek, és a fast forward-gomb is jó ötlet volt, amivel a könnyű harcokat tudjuk lenyomatni sebtiben. A szinkronról már meséltem: minden idők legjobbjáról beszélhetünk, azóta sem készült ilyen jó honosítás japán játékhoz. A zenéket újra felvették, így még szebben csilingelnek, a hangeffektek rendben vannak, a látvány pont megfelelő. Hát mi kell még?
