Lesz-e menedék? Vagy a háború viharaiban mind eltűnünk? A Final Fantasy sorozat immár 1987 óta kerülgeti az egyszeri játékost, ha az már elég ideje lövi a képernyőket, így szinte kizárt, hogy bele ne botlott volna valaki legalább egy FF játékba az elmúlt két évtized alatt. Nehéz is ilyen patinás szériáról írni, hiszen a Final Fantasy sorozat egy kicsit olyan, mint MMO-berkekben a WoW: mindenki hallott róla, mindenkinek van véleménye, legyen az áhítattal (patetikus ugye…) rebegett ima vagy értetlenkedő fejcsóválás. A sorozat népszerűsége töretlen, az FF XIII botlása ellenére. Nemsokára érkezik a Final Fantasy XV, de hogy addig se kapjon sokkot a sok rajongó, és legyen egy új generációs cím is, a Square nagy kegyesen elhozta Európába a Final Fantasy Type-0 nevezetű csodát.
Nagy felbontás, nagy háború
A Type-0 alapvetően a Final Fantasy XIII egyik mellékhajtása, amit eddig csak Japánban élvezhettek a népek, ráadásul kizárólag PSP-n. Szerencsénkre azonban a nagy retróláznak - s talán egy kicsit a szegényes új generációs RPG-kínálatnak - köszönhetően a játék feltupírozott verziója már hozzánk is elért. A történet a szokásos módon grandiózus, ám meglepően sötét lett; ez talán a legdurvább Final Fantasy sztori, amit eddig képernyőkön láthattunk. Az egész mese egy háborúról szól, annak borzalmairól, amit elég keményen be is mutatnak nekünk. Hosszú időre leköti majd az igényes játékost a Type-0, de aki nem játszott a XIII nevezetű csodával, az csak kapkodja majd a fejét a gazdagon alkalmazott szleng miatt (l'cie, fal'cie stb.). A narratíva tehát nem nagyon segít majd megérteni az amúgy is csavaros történetet, de akit igazán érdekel, az úgyis tájékozódik a világhálón, ahol regénybe illő passzusokat találunk.
Főhősünk nem is egy lesz, hanem rögtön 14. A Type-0 során ugyanis egy különleges osztag tagjai felett vesszük át az irányítást, akik a helyi Akadémia nebulói a háború kitörésének pillanatában. Class Zero névre hallgató kis csapatunkkal kell helytállnunk először csak népünk fővárosában, majd egész Orience területén. Természetesen a szitu korántsem ennyire egyértelmű, hiszen Final Fantasy játékról beszélünk; hamar kiderül majd, hogy semmi sem olyan egyszerű, mint ahogy azt mi hittük, de valahol erre számítunk is egy valamire való japán szerepjáték esetében.
Osztályunkban 14 markánsan különböző legény és leány található, de küldetésre egyszerre csak hármukat vihetjük magunkkal. A markáns különbözőség természetesen nem csak arra vonatkozik, hogy kinek mennyire van felsliccelve a szoknyácskája, vérmérsékletük is eltérő, és egyéni véleményük is van kicsiny csapatunk tagjainak. Van köztük igazi sármőr, tepsiszemű, nagy keblű hölgyike, morcos kőbunkó és még sorolhatnám. Már csak ezért is érdemes őket sűrűn variálni, mert ahogy azt a BioWare játékaiban megszoktuk már, csapattagjaink egymással is cseverésznek, élcelődnek, nem mellesleg az NPC-k is mindenkire máshogy reagálnak, az eredmény pedig nem egyszer humoros.
Mindenki mindenkiért
Hőseink persze nemcsak külsőleg különböznek, hanem a csatatéren is teljesen máshogy viselkednek. Ez már csak azért is fontos, mert az FF Type-0 alapvetően egy akció-RPG, így nem túl meglepő módon időnk nagyobbik részét különböző csatatereken töltjük majd, ahová nagyon nem mindegy, kiket viszünk magukkal. Bár elsőre úgy tűnhet, hogy a harcrendszer kissé kusza (másodjára is tűnhet úgy), és elég csak nyomkodni a gombokat, mint a vadak, hamar rá kell jönnünk, hogy itt bizony taktikázni is kell. Nem árt ugyanis olyan csapattagokkal útnak indulni, akiknek tulajdonságai jól kiegészítik egymást, mert bár az MI elég jól teszi a dolgát, azért nagy általánosságban az az igazság, hogy nekünk kell majd pozdorjává pofozni a gaz ellent, és nem baj, ha a nagy rendrakás közben kapunk néha egy kis gyógyító mágiát társunktól. Háromfős csapatunk tagjai között bármikor váltogathatunk, ami szintén jó hír, használjuk is serényen.
Mindenkinek egészen egyedi extra támadásai vannak, amikkel élnünk is kell, mert az alaptámadásokkal egy idő után nem nagyon nyerünk vitát. Ez fokozottan igaz a bossharcokra, amelyek különösképp kegyetlenek tudnak lenni. Nem egy olyan döggel futunk majd össze, akik csak a megfelelő pillanatban bevitt kritikus sebzésre érzékenyek. Ilyenkor nem nagyon tudunk mit csinálni, mint szaladgálni hősiesen, kivárni, amíg őpofátlansága hibázik, akkor aztán a másodperc tört része alatt bevinni egy izmosabb maflást. Kissé frusztráló ez a harc, ám ha sikerrel járunk, joggal ömlik el bájos orcánkon a diadalittas vigyor.
Csapatunk variálása a fejlődés szempontjából is fontos, mert ha nem figyelünk, és csak kedvenc triónkkal barangolunk, egy idő után megoldhatatlan feladatokkal találhatjuk magunkat szemben Fejlesszünk tehát mindenkit, és ne sajnáljuk a két fő küldetés közben kapott szabadidőt egy kis grindelésre fordítani, meglesz a jutalma. A mellékküldetések lenyomása erősen javallott, ellenkező esetben igencsak bajban leszünk, ha minden osztálytársunkra megfelelő hacukákat szeretnénk aggatni, viszont kellő türelemmel simán összerakható olyan csapat, amely bármilyen szituban helytáll.
Kicsit gyors, kicsit randa, de azért FF
Bevallom férfiasan: ambivalens érzések kavarognak bennem a Final Fantasy Type-0 kapcsán. Egyrészt ott a sztori, amely meglepően sötét, ám kellően érdekfeszítő, a nagyszerű FF hangulat, a hibái ellenére jópofa harcrendszer, a sok-sok tartalom, egy jól kidolgozott világ és a nagyrészt szerethető karakterek… valahogy mégsem áll össze az egész, főleg next-gen címnek érzem kicsit gyengének. Ezt biza PS3-ra kellett volna kihozni tavaly. Nem mehetünk el ugyanis az olyan trehányságok mellett, mint az NPC-k baltával faragott arca vagy az egyes helyeken alkalmazott, végtelenül igénytelen textúrák tömkelege. Persze ellenpélda is akad: az Akadémia szenzációsan néz ki, és a főbb szereplők kidolgozottságával sincs semmi baj. Az animációk minősége ellenben már legfeljebb csak közepes, és olykor az előbb említett pocsék textúrák és a közöttük szökdécselő full HD csapattagok igencsak furcsa összhatást eredményeznek.
A Final Fantasy Type-0 mindenképp megérdemli a figyelmet, hiszen kissé felfrissíti a lassan kifulladó FF sorozatot, de biztosan lesz olyan rajongó is, akinél élből kicsapja a biztosítékot, hogy valós időben kell leverni az ellenfeleket. Pedig nem mondható rossznak a rendszer, csak egy kicsit más. Tiszta szívvel tudom ajánlani azoknak, akik anno nem nyomták PSP-n, és már elvonási tüneteket produkálnak, mert a szintén most kipróbált Final Fantasy XV-re szerintem még jó darabig várni kell. Aki egy kissé nyomasztó, ugyanakkor érdekes 40-50 órára vágyik, ne hagyja ki, ám legyen tisztában azzal, hogy 106 centin nem néz ki olyan jól a PSP grafika.
