Mintha csak a gyakran hangoztatott vádakat szeretnék cáfolni, egyre több nagy kiadó vesz pártfogásába olyan különleges, újszerű élményt kínáló projekteket, amilyenek eddig jobbára az indie szcéna berkein belül születtek. Sokáig nem feledjük a 2015-ös E3 egyik legemlékezetesebb momentumát, amikor egy izgalomtól remegő hangú fiatalember felfáradt a színpadra, majd előrántott a dzsekije belső zsebéből egy drótból és fonalból készült figurát. Az Unravel főszereplője azonnal belopta magát a közönség szívébe, akárcsak maga a játék, amelynek sikere adta meg a 2016 nyarán életre hívott EA Originals számára a kezdőlökést. A programba elsőként bevont három projekt közül a Sea of Solitude (explorációs játék egy víz alá került városban) megjelenésének időpontját még homály fedi, az A Way Out (kooperatív dráma) tesztjét az áprilisi magazinban keressétek, míg a Fe kritikáját itt és most olvashatjátok.
Rókamese?
Nehezen beazonosítható négylábú (leginkább szurokba mártott rókára hasonlít) a Zoink játékának főhőse, aki egy napon arra ébred, hogy szeretett erdejét különös teremtmények lepik el. E robotforma küklopszok módszeresen burokba zárják az egyetlen szemük elé kerülő állatokat, köztük Fe, a címszereplő újdonsült barátját. Több se kell hát, felkerekedik, hogy a szótlan betolakodók szeme közé nézzen, és visszaállítsa a természet megbomlott egyensúlyát. Persze csekély fizikai ereje okán az esélytelenek nyugalmával bonyolódna harcba velük, de legalább el tud rejtőzni előlük a magasra nőtt fekete fűcsomókban, elkerülve végzetes tekintetüket. Ahhoz, hogy a monolitok ábrái és kétlábúak emléktöredékei alapján értelmezendő sztori végére érjünk, szükségünk lesz az erdő lakóinak segítségére.
Kezdetben csak a kölykökkel tudunk kommunikálni; a kontroller ravaszát finoman meghúzva Fe énekelni kezd a vele szemben álló teremtménynek, s ha szorításunkat fokozva vagy azon enyhítve megtaláljuk a tökéletes frekvenciát, létrejön a kontaktus, és az állat onnantól kezdve segít, ahogy tud. Például megbűvöl egy sárga virágot, hogy ventilátorként pörögve felfelé ható légáramlatot gerjesszen, vagy egy rózsaszínűt, hogy kinyílva dobbantóként funkcionáljon, esetleg zöldet, amely átadja nekünk a magot, amivel szét lehet foszlatni a megszállók energiaburkait.
Bár a hatalmas kiterjedésű erdő különböző régiói egymásba nyílnak, mindaddig a megadott irányba vagyunk kénytelenek haladni, míg az egyes állatfajok öregjeinek megmentésére nem sietünk, hogy hálából megtanítsák nekünk saját dalukat is. Ezáltal már magunk is elboldogulunk ott, ahol korábban segítségre lett volna szükségünk. Ha netán mégsem tudnánk, merre kellene haladnunk, elég magunkhoz szólítani egy dalos pacsirtát, hogy vezessen.
Míg dalkészletünk teljessé válik a végére, Fe képességeinek csupán a töredékét oldhatjuk fel az utunkba tévedő rózsaszín kristályokat begyűjtve. Szerencsére csak az első kettő (fára mászás és vitorlázórepülés) szükséges a végigjátszáshoz, a többi - köztük a négy lábon futás - sem haszontalan, de nem is nélkülözhetetlen. Természetesen nem muszáj siettetnünk a véget, menet közben is kitérőt tehetünk a rejtett zugok felderítésének kedvéért, de akkor sincs baj, ha a sztori utánra hagynánk a még hiányzó kristályokat.
Bogáncs a bundában
Míg a Fe hangzás- és látványvilága dicséretet érdemlő, addig a fókuszálatlan cselekmény és az alkalmanként megbokrosodó irányítás kritikát vált ki. Még ha rokonszenveztem is az erdő lakóival, inkább a felfedezésvágy vitt előre, semmint a szándék, hogy megismerjem a behatolók célját és kilétét. A vezérlés pontatlansága miatt pedig több alkalommal is elvétettem az ugrást (és vitorlázást) két fakorona között, ami miatt frusztrálóvá vált például a Shadow of the Colossust idéző óriásszarvas megmászása. Persze a Fe ezzel együtt is szerethető, de aligha válik belőle időtlen klasszikus.
