Bevallom, hogy kicsit vonakodva ültem le a FANTASIAN: Neo Dimension elé, és az egyetlen hajtóerőt az alkotók nevei jelentették. A Final Fantasy első hat részének mestere, Hironobu Sakaguchi felelt a sztoriért és a produceri feladatokért, míg a zenét az a Nobuo Uematsu szerezte, akinek JRPG klasszikusok dallamait és ikonikus hanganyagait köszönhetjük. A két mester a kora és egészségi állapota miatt aggódott, hogy nem sok játék van már előttük, és össze akartak rakni egy olyan címet, ami egy érzelemdús narratívára, és klasszikus elemekre koncentrál.
Reméljük, hogy ez a két csodálatos férfi még hosszú évtizedekig velünk marad, de ha ez is volt az utolsó projektjük, akkor is van mire büszkének lenniük.
Utolsó fantázia
A FANTASIAN: Neo Dimension valójában egy 2021-ben indult mobiljátéknak, a Fantasiannak egy újrakevert, egybecsomagolt verziója. Akkor ugyanis a Fantasian csak és kizárólag az Apple Arcade szolgáltatásán keresztül volt elérhető, és két darabban jelent meg, két félre osztva ezzel a narratív szálat. A Neo Dimension verzió több extrával érkezett, de a legfontosabb, hogy minden népszerű platformra elhozta az immáron egyben tálalt történetet.
A sztorit Leo ébredésével kezdjük, aki JRPG elődjeit követve bizony amnéziásan kezdi a történetet, egy számára ismeretlen világban. Ahogy gépesített cimborái átsegítik az első csatákon, úgy egy sokkal barátságosabb városkában találja magát, ahol annyit tud, hogy meg kell találnia egy lányt, aki majd útbaigazítja őt. A lényegi események innen veszik kezdetüket, és miközben mindenkinek elmondjuk, hogy "nem, rád sem emlékszünk", megtanuljuk, hogy a világot egy borzalmas istenség fenyegeti. Ez persze minket kevéssé érdekel: megtaláltuk A Lányt, és végre elkezdhetjük bejárni a Fantasian magával ragadó világát. Útközben ismerős témákba botlunk vallással, az emberi konfliktusokkal és a pénz fontosságával kapcsolatban. Sakaguchi sosem finomkodott az üzeneteivel, és nem a Fantasian lesz az, ahol ezt elkezdi.
Ahogy egy jó JRPG-hez illik itt is meglátogatunk különböző világokat, szembeszállunk istenekkel, és a barátaink erejével mentjük meg az univerzumot. A sztori ugyanakkor egy fokkal barátságosabb, mint amennyire a modernebb történetek lenni szoktak: az írók egy reményteli mesével akartak itt hagyni bennünket, és ez alapvetően sikerült is. Senkinek sem kell a Persona 3 egzisztenciális válságával, vagy a Final Fantasy XVI katasztrófaturizmusával számolnia. A Fantasian egy csibeleves a léleknek, aminek azért megvan a maga mélysége.
Kézzel épült mesevilág
A játék atmoszférája azonnal hókon vág bennünket, ahogy elindítjuk az első végigjátszásunkat. Uematsu csilingelő dallamaitól a Final Fantasy VII-ben éreztem magam, és az első zóna helyszíne egy nagyon ismerős bombás küldetés képeit elevenítette fel bennem. Szerencsére nem kell 800. alkalommal is felrobbantanom egy erőművet, és elszaladnom a zsaruk elől; itt a hatalmas négylábú lézerező robot már az első perctől le akar vadászni, én pedig halkan értékelem, hogy átugrottuk a formalitásokat.
A zónák felépítése és zenei anyag hangulata anélkül takarnak be bennünket a nosztalgia melegével, hogy unalomig ismételnék az ismerős elemeket. A pályák például nem hatalmasak, de mindegyiken vannak olyan eldugott mellékutak, melyeket én is csak úgy találtam meg, hogy valaki megmutatta nekem őket. Nem is nehéz átsiklani a félreeső lépcsők és utcasarkok felett, hiszen a látvány azonnal elragadja a figyelmünket. A Fantasian összes helyszínét tényleges, kézzel készített diorámák adják, melyeket a csapat maga épített, befotózott, és digitális játszóterekké alakított. Nem kell attól tartania senkinek, hogy órákig kell majd keringenie a ténylegesen interaktálható elemeket keresve, de a kézzel készített helyszínek olyan különleges látványt biztosítanak a Fantasiannak, amit semmilyen ray tracing hatás nem tudna elérni.
A srácok a harcrendszerben az alapokra támaszkodtak, de a szokásos körökreosztott JRPG csatákat feldobták pár aprósággal. Például a véletlenszerű ütközeteket "zsebre rakhatjuk" egy ügyes eszközzel, amiből azért néha ki kell üríteni az agresszív szörnyeket. Ilyenkor több tucat ellenfelet is legyalulhatunk zsinórban, ami remek élmény, és a játékegyensúly is azzal a feltételezéssel épült, hogy rengeteg ellenféllel fogunk megütközni egyszerre. Ezt segíti például az is, hogy egyes támadások keresztül mennek a szörnyeken, így ha ügyesen célzunk, akkor több célpontot is eltalálhatunk.
A célzásban segít bennünket, hogy a telefonos irányítást sikerült tökéletesen egérhez és kontrollerekhez igazítani. A Steam az utóbbit javasolja, de én az egeremmel is meg tudtam görbíteni Leo vágásának ívét ahhoz, hogy egyszerre téphessem le egy sornyi rossz arc ábrázatát. Ami a teljesítményt illeti, azt nem kell félteni: egy retró stílusú körökreosztott JRPG portjáról van szó. Nem lesz itt gond, ha egy relatíve modern PC-vel ugrasz neki a kalandnak.
Ez a legjobb eshetőség
A Neo Dimension az eredeti Fantasian élmény újracsomagolása, de egyszerű portolásnál itt azért többről van szó. A felbontást megfelelően az új eszközökhöz igazították, amitől csak még látványosabb a hátterek, és a vizuális hatások. Emellett a fősztori teljes szinkront kapott, így kiváló színészi előadások segítségével élhetjük bele magunkat Leo és haverjainak történetébe. Az utolsó nagy adalék az extra nehézségi szint volt, ami lehetővé teszi, hogy elkerüljük a Fantasian második felének nagyot ugró kihívási görbéjét, és a grindba se kelljen belebetegednünk a stáblista lepörgése előtt.
A Neo Dimension egyértelműen a sztori legjobb verziója, ami tovább csiszolta az egyébként is kellemes kalandot. Az 50 eurós árcímkét egy kicsit borsosnak érezzük, pláne, mivel ez a játék eredetileg egy tizenpár dolláros előfizetéssel volt eddig elérhető az Apple Arcade-en, de a műfaj szerelmeseinek csak ajánlani tudjuk. (Sakaguchi egyébként már egy új játékon dolgozik. Hogy Deadpoolt idézzük: "Ezt fogod csinálni 90 éves korodig!".)
