Nem tudom, láttátok-e a Fantázia című Disney-filmet, vagy inkább 1999-es feldolgozását, a Fantázia 2000-et, de ha sem a Disney-animációkat, sem a klasszikus zenét nem tekintitek ördögtől valónak, akkor tegyetek vele egy próbát, mert egyedi és magával ragadó. Az egymás után megelevenedő történetek képi világukban és zenei stílusukban is sokfélék, elvégre egy rajzolt fantáziavilágban bármi megtörténhet, és lazán megfér egymás mellett Gershwin és Beethoven vagy a jó és a rossz örök harcának absztrakt ábrázolása… jojózó flamingókkal (?!).
A film ismerete ugyan egyáltalán nem szükséges a Disney Fantasia: Music Evolved élvezetéhez, sok eleme, utalása mégis úgy nyer igazán értelmet. De ezt hagyjuk, elvégre ki akarna mélyebb értelmet keresni egy ritmusjátékban? Itt is adott minden: animáció és zene egysége, a mágikus „karmesterkedés” és persze a finoman szólva is „eklektikus” zenei felhozatal: Lady Gaga, Mozart, Queen, Liszt, Avicii, Csajkovszkij, Imagine Dragons… és akkor még nem beszéltünk a remixekről! (Még nem is, majd később.) Egy biztos: a Harmonix még mindig nem ismétli önmagát és képes volt most is valami új zenei játékkoncepcióval előállni.
Kinect-karmester
Egy dal „elvezénylése” alapvetően három fő részből áll: a képernyőn felbukkanó jelek lekövetéséből, a remixek hangsávjainak kevergetéséből, illetve saját dallamrészek feljátszásából. Az első a legkézenfekvőbb, hiszen minden ritmusjáték alapja a nyilak-pöttyök-miegyebek tempós iktatása – csak itt nem egy műanyag hangszer pöckét kell kaffogtatni, hanem a kezünkkel lökni-suhintani a megfelelő irányba: bár alapvetően nem vagyok nagy barátja a kinectes irányításnak, itt hibátlanul működik, egy pillanatig sem hiányzik sem a műhangszer, sem a kontroller (kivéve például a dalválasztó menüt, ott teljes agyhalál elindítani egy számot).
A hangsávok kevergetése a Fantasia legnagyobb varázsa: minden dal megtalálható ugyanis egy eredeti és két remixváltozatban. Ezek között menet közben váltogathatunk, de nem ám csak úgy, egyikről a másikra ugrálva, hanem kvázi hangszerenként. Adott pontokon lehet választani a három sáv közül, és ha akarjuk, megtartva az eredeti éneksávot a gitársávot átugrathatjuk a metálos remixre, a ritmusszekciót pedig a dubstep változatra. Egy dal során számos lehetőség van váltani, úgyhogy a végeredmény minden alkalommal más és más lesz – ami nagyban hozzájárul ahhoz, hogy egyrészt a dalok még kevésbé legyenek megunhatók, másrészt hogy még azoknak a számoknak is adjunk egy-egy esélyt, melyek amúgy nem a szívünk csücskei. (Aki például nem kedveli a klasszikus zenét és Liszt második Magyar rapszódiáját is inkább csak a Tom & Jerry vonatkozó epizódjából ismeri, még mindig adhat neki egy esélyt, mert az egyik remix némi elektrós bűvészkedéssel csavar rajta egyet, míg a másik szinte leírhatatlan, egészen szürreális, mexikói mariachi hangulatú.)
Néhány fals hang
Merész, de vegyes érzelmeket kiváltó húzás a „composition spellek” használata, azaz amikor adott helyeken mozdulatainkkal egy-egy dallamrészt is feljátszhatunk, melyet a játék beépít a dalba. Ez remek és eredeti ötlet, de a dal ritmusát kicsit megtöri – nem lett volna baj, ha ki lehet kapcsolni ezeket, ahogy például a Dance Central freestyle módját is. Ennek ellenére, ha ugyan nem is hinném, hogy a Harmonix Guitar Hero-Rock Band szintű hisztériát indít el a Fantasiával (például mert a bulijelleg is háttérbe szorul a kissé hosszabb tanulási idő, illetve a max. kettő játékos miatt), aki szereti a zenés játékokat, az adjon neki egy esélyt, mert egy igazi gyöngyszem.
