Több, mint tíz éve már, hogy először hangzottak el Ron Pearlman tolmácsolásában a minden szerepjátékos agyába azonnal beleégő szavak: War. War never changes. A poszt-apokalpitikus környezet, a felnőtteknek szánt tartalom, az egész világot átható mélységes cinizums, a zseniális fejlődési és harcrendszer, no meg a szabadon bebandukolhaó játékvilág mindenkit magába szippantott, aki hajlandó volt kipróbálni. A folytatás sem maradt el elődjétől, ám annak legnagyobb hibáját (bugos) örökölte, sőt, egészen mesteri szintre fejlesztette tovább. A harmadik epizód a tervezőasztaltól egészen a pre-alfa állapodig jutott el, amikor az anyagi gondokkal küszködő Interplay vezetősége meghozta fennállása legrosszabb döntését, s felszámolta az egyetlen, valóban kiváló játékokat produkáló belső stúdióját, a Black Isle csapatát.
A hányatott sorsú licenc végül a Bethesda markában kötött ki, s az Oblivion, illetve annak kiegészítői után neki is feküdtek a feladatnak. Számos fórumon hangoztatták időközben, hogy a projekt kiválóan halad, s már jócskán túllépte az eredetileg elképzelt kereteket. Ennek ellenére tartani kívánják az őszre becélzott megjelenést.
