Bizonyára mindenki beleszokott az iskolai mókuskerékbe, sőt, mostanra nekikezdett az őszi szünetnek, akik pedig nem a szüleik csecsén élősködnek, hanem dolgoznak, azoknak meg úgyis mindegy, hogy tél vagy nyár, a meló vár! (Hű, de remek rím volt...nem). Szeptemberi visszatekintésünk után ezúttal jórészt a rombolás, elpusztítás hívei kapják meg a napi betevőt, hiszen igen jól ismert címeket sikerült bezsúfolni a múltba révedős pakkunkba, de ne is szaporítsuk feleslegesen a szót, ugorjunk neki üstöllést!
1985 - BMX banditák
Nem tudom, köztetek kinek mond valamit a klasszikus értelemben vett napközis tábor, de akinek igen, az bizonyára tudja, hogy 30 évvel ezelőtt még bőven tisztában voltak az általános iskolákban azzal, hogy a gyerekeket bizony nagyon nehéz a nyári szünetben 2,5 hónapon át tárolni valahol úgy, hogy a szülőknek ne kelljen kényszerszabadságra menni. Voltak szerencsések, akiknek akadt nagyobb testvérük, akikkel otthon maradtak, míg másokat eltakarítottak a nagyszülőkhöz, keresztszülőkhöz, kit hová sikerült. És voltak azok, akiket meg beadtak a napközis táborba...közéjük tartoztam én is, de csak hatodikig, utána már egyedül töltöttem otthon a nyarakat, hiszen volt C-64, amivel elfoglaltam magam.
Ennek a nyári gyűjtőnek az volt a lényege, hogy az összes iskola összes olyan diákja egy helyre lett csoportosítva, akiknek a szülők semmilyen úton nem tudtak felügyeletet biztosítani. Ja, és nem egy-két hétig, hanem a teljes nyári szünet időtartama alatt, ami azt jelenti, hogy jómagam és szerencsétlen sorstársaim az egész nyarat ezen a csodálatos helyen töltöttük, minden reggel nyolcra az úttörőház udvarán felsorakozva, és hosszú sorokban kígyózva az erdőbe sétálva, majd délután négyre visszaérkezve. Ennek ellenére egy halom szép emlékem van onnan, így például az, amikor egy Krisztián nevű srác fejbe dobott valami hegyes faággal, és felszakadt a fejbőröm, vagy amikor majdnem magunkra gyújtottuk az erdőt, és hát az utolsó itt töltött nyaramról egy bizonyos Erika nevű lány, akibe fülig belezúgtam. Csodával határos módon az érzés kölcsönös volt, és egészen szép nyarat töltöttünk együtt, 12 évesen, miközben én kékre-zöldre rugdostam a bokáját, ő meg minden reggel adott a reggelijéből. A rendszerváltás egyik tipikus jellemzője, hogy mára az egész objektumból semmi nem maradt, és még a kézilabdapálya aszfaltját is feltörte a gaz, meg beborította az egészet az erdő.
Alapvetően egyébként szerencsésnek érzem magam, hiszen szülővárosomban, Hódmezővásárhelyen a napközis tábor a Kása-erdőben volt, jó levegőn, vadregényes környezetben, arról nem is beszélve, hogy néhány különleges délelőttön még moziba is mentünk. Egyik ilyen alkalommal a BMX Banditák című filmet vetítették, és mondani sem kell, őrületes hatást gyakorolt ránk az alkotás, de igazából nem csak a mikroközösségben robbant ki a BMX láz, hanem országos szinten is.
A boltokban megjelentek a BMX-ek, melyeket (gondolom) az egyébként Tacskókra, Campingekre, és 28-as felnőttkerékpárokra szakosodott Csepel Művek mérnökei a film alapján koppintottak le, de akkor is! Akinek ilyenje volt, az egy csapásra a helyi gyerektársaság királya lett, és a BMX birtoklása egyértelmű rocket jump volt az utcai gyerekkerékpározás táplálkozási piramisának a csúcsára.
Mindenki őt rajongta körül, mindenki az ő biciklijét szerette volna kipróbálni, és ez bizony olykor nem kevés sportszelet tulajdoni jogának cseréjét vonzotta maga után, hiszen a BMX az mégiscsak BMX. Aztán voltak azok, akik úgy gondolták, hogy ez a bringa nekik drága (joggal), és fogták az otthoni Camping típusú kerékpárjukat, levettek róla minden sallangot (értsd: sárvédők, csomagtartó, stb), hegesztettek fater valamelyik műhelyes haverjával a kormányra egy merevítést, és meg is volt a BalkánMX, ami több saroknyi távolságról, fél szemmel hunyorítva, közben vállunk felett őrölt fahéjt áthajítva és Zámbó Jimmy - Bukott diák című dalának refrénjét énekelve (ami ekkor még nem is létezett) nyomokban talán hasonlított egy BMX-re.
Nos, ez is a kor egyik jellegzetes, mondhatni emblematikus használati tárgya volt, de nem csoda, hogy mára a napi közlekedésben a Campingek még mindig megmaradtak, abból a BMX-ből viszont szinte nem látni egy darabot sem. De kanyarodjunk végre a játékok felé, hiszen a film számos címet ihletett, és azt lehet mondani, hogy ez a mozi volt az, ami szélesebb körben megismertette a kommunista kultúrával is ezeket a fene kerékpárokat, többek között a videojátékokon keresztül is. Az egyik ilyen cím a BMX Racers, ami messze nem volt annyira korszakalkotó, mint a film, de annyi emléket szabadított fel, hogy valahogy muszáj volt a rovat tematikájának megfelelő kontextusba helyezni a dolgot, és csak így sikerült. Platóni ontológiásan, természetesen! Ilyen volt ni:
1995 - Az autós zúzás csúcsa
A rombolás vágya egyidős lehet magával az emberiséggel, de szerencsére a digitális korszak megnyitotta a különösebb költségek nélküli amortizálás lehetőségét, melynek szellemében számtalan olyan remek játék készült, amiben kiélhettük destruktív hajlamainkat. Az ilyen címek közé sorolható a Destruction Derby is, ami a maga nemében az egyik legjobb roncsderbis alkotás, főleg akkoriból, és bizony hosszú időn át le is kötötte az embert, pedig a játék nyújtotta lehetőségek kimondottan végesek voltak.
Ugyanakkor a játékélmény mindenért kárpótolt, hiszen a Reflections Interactive által fejlesztett alkotás az akkoriban elvárható mértéket meghaladóan adta vissza a rombolás érzését, ráadásul a grafika is egészen látványos volt. Irányítást és viselkedést tekintve a fejlesztők kompromisszumot kellett, hogy kössenek, mert a nagyon összetett fizika durván lerontotta volna a teljesítményt, illetve a távolabbi objektumok megjelenítését is lejjebb vették, de az így keletkezett mix teljesen rendben volt.
A játszható verdák száma háromra rúgott, míg a játékmódoké négyre, miszerint volt az egymás megsemmisítésére irányuló destruction derby, a pályaversenyes stock car racing, ahol nem járt pont a roncsolásért, az előbbi kettő elegyeként szolgáló wreckin' racing, valamint a time trial, melynek neve magáért beszél.
Aki valaha is próbálta a játékot a megjelenés környékén, az tudja, hogy pillanatok alatt elnyelte az embert a közeg, és azon kapta magát, hogy kipirosodott arccal őrjöng a monitor előtt, amikor sikerül valakibe egy akkorát "öklözni", hogy legalább 360 fokot pörög a pályán, ami nem mellesleg 10 pontot is jelentett (destruction módban főleg). Ám semmi a Földön nem marad büntetlen, így ezeknek a pillanatnyi sikereknek is megvolt a negatív hatásuk, hiszen autónk egyre jobban roncsolódott, amit nem csak az állapotjelző ábrán láthattunk, hanem szemmel is megfigyelhettünk. Egy-egy keményebb menet közepén már úgy nézett ki a verda, mintha valami hatalmas óriás megrágta és kiköpte volna, miközben a sérült hűtő reményvesztetten böfögte magából a fehér gőzpamacsokat.
Nem lehetett panasz sem a fizikára, sem a sérülésmodellre, és egy-egy kontaktnál nagyon látványos volt, ahogy a rengeteg roncsdarab röpködött szanaszét, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy ezek egyébként jobbára függetlenek voltak a járművektől, hiszen amennyi apró szilánk és törmelék elrepült a menetek folyamán, annyi még a nézők által birtokolt autókkal együtt sem tud leszakadni. De jó volt, na!
2005 - ismét hív a szolgálat
10 évvel ezelőtt igen kemény hónapunk volt, hiszen jobbnál jobb játékok között válogathattunk, mert ekkor jelent meg többek között a Black and White II, a F.E.A.R., a Quake 4, a Serious Sam II, illetve a Brothers in Arms: Earned in Blood. Mi azonban inkább egy nagy sikerű játék folytatását választottuk, így most a Call of Duty 2 az, amit felidézünk.
Azt senki nem vonhatja kétségbe, hogy az első rész bomba siker volt, és a Medal of Honor mellett a másik olyan világháborús cucc, melyre mindenképpen érdemes emlékezni az ezredforduló tájékáról. A második rész grafikailag egész sokat fejlődött, ugyanakkor megjelent a sarokban sírva guggolós megoldás, mellyel visszatöltődik az életerő, és véget ért a 100-ról számolunk vissza, majd pedig szépen elpatkolunk metódus.
A kampányban eltérő nemzetek bakáinak bőrébe bújhattunk, így lehettünk amerikaiak, angolok, valamint oroszok, és talán senki nem is felejti el azt a rohamot, melyben utóbbi nemzet honvédjeként, lőszer nélkül indulunk neki a nagy honvédő csatának, majd pedig hősies hurrázások és számtalan elhulló katonatársunk látványától kísérve sprintelünk az életünkért a nyílt terepen át. Sőt, a végjátékban valami egészen érdekes dolog is történik, de ezt így 10 év távlatából sem lőnénk el, mert hátha van még, aki nem tudja, de majd egyszer játssza.
Habár akkortájt illett felróni ezeknek a játékoknak a scriptelt jeleneteket, továbbra sem állíthatjuk, hogy nélkülük is ugyanolyan szórakoztató lett volna a játékmenet, és ha visszagondolunk, bizony eszünkbe juthat, hogy mennyire ott éreztük magunkat a harcmezőn, amikor mindenhonnan lőttek, emberek üvöltöztek, golyók pattogtak körülöttünk, és előre programozva hullottak a többiek. Ilyen egy szép nap!
Mára a Call of Duty sorozat jelentősen megváltozott, de míg a Medal of Honor átköltözött konzolra, addig a CoD továbbra is tartja magát sokunk kedvenc platformján, és függetlenül attól, hogy melyik rész mennyi újdonságot hoz, illetve mostanra mainstream dologgá vált a csípőből fikázódás, örülünk neki, hogy ilyenünk is van.
Ezzel le is zártuk az októbert, mindenki élvezze a szünetet (vagy a munkát), a következő hónapban ismét jelentkezünk, sőt, a hónap végén majd lesz PlayIT is, tessék jönni, mi is ott leszünk, ti se maradjatok otthon. És talán ő is eljön (dehogy):
