Őrületes módon szánjuk és bánjuk, de sajnos nálunk a november bizony kiexpandálódott decemberre, ami leginkább annak köszönhető, hogy az elmúlt hetek rogyásig zsúfolták a programomat, így többek között volt hétvégi 576 Roadshow a szegedi Árkádban, nemrégiben egy PlayIT is lezajlott, illetve a "kiccsaládommal" még mindig nyögjük a lakásváltás nyűgjeit, ami azt jelenti, hogy napokig raktam össze a gyerkőcök szobájába szánt komódot, meg kisebb-nagyobb szekrényeket, ám még mindig nincs kész. Franciaágyunk sincs még, de erről már erre az évre le is tettünk, de ami még szintén vitte az időt, az a közigazgatási szakvizsga, amit aki ismer, tudja miről van szó, aki pedig nem, az inkább örüljön ennek. Mindössze annyit tennék hozzá, hogy nem a tanulás vitte el a sok időt, de hagyjuk is, a lényeg, hogy minden meglett elsőre, bár kicsit fura érzés volt így 14 év után ismét számot adni valakinek a tudásomról (vagy miről).
1985 - amikor elsült a sivatagi róka
Ahogy az októberi cikkben, úgy most is eszembe jutott erről az évről és hónapról egy emlék, ami egyébként egyfajta törést is hozott az életemben, és talán minden másként alakul, ha akkor nem következik be valami, amit úgy hívtak, hogy osztályváltás. Ez a gyakorlatban azt jelentette, hogy az általános iskola első két évét a B-osztályban töltöttem, 95 százalékban azon barátaim körében, akikkel már az óvodában is egymást csépeltük a legkedveltebb játékokért. Remek időszak volt ez az iskolai első két év, hiszen cserépkályhával fűtött tanteremben, Rostás tanítónéni gyámkodása mellett szívtuk magunkba a tudást, szünetben pedig fetrengtünk az olajos padlón, szüleink legnagyobb örömére. Egy-egy durvább nap után olyan szinten olajos volt a ruhám, hogy Édesanyám nem mert rágyújtani mellettem, nehogy lángra kapjak. Ám jött a harmadik év, és a tanári kar valamiért úgy döntött, hogy három embert kiemelnek a B-ből, és áttesznek a C-osztályba, mondván, emelik az ottani színvonalat.
Mondanom sem kell, valamilyen rejtélyes megfontolásból - melynek okára máig sem tudtam rájönni - sikeresen bekerültem eme háromfős halálosztagba, így hát az átzokogott éjszakák, és Apám iskolai látogatása ellenére hamarosan azok között a srácok között találtam magam, akikkel addig ádáz ellenségek voltunk. Nagyjából úgy kell ezt elképzelni, mintha az ember rendőrként kerülne a böribe, így már rögtön az első nap számos fenyegetést kaptam, melyek közül az egyik legfurcsább V. Lászlóé volt, akinek szavaira máig is pontosan emlékszem: "Nehogy azt hidd, hogy játszhatsz a lányokkal!" Mivel ezt óra közben mondta, ezért még szürreálisabb volt az egész, ahogy szűrte a szavakat a fogai között, és közben olyan arcot vágott, mint amilyet Tong Po a Kickoxerben, mielőtt egyetlen mozdulattal tolószékbe küldte Van Damme filmbéli bátyját. Idővel megtudtam, hogy valójában nem a lányok, hanem a medve (meg apósom pálinkája) az, ami nem játék, de ez nem tartozik szorosan a tárgyhoz. A sors iróniája, hogy aztán egészen jóban lettünk (nem a medvével, hanem V.Lacival), és számos olyan csínytevést követtünk el, ami miatt mai fejjel már tudom, hogy Laci nem éppen a legjobb társaság volt, amibe kerülhettem. Ezt egyszer tudtára is adtam, amikor nyilvánvaló többletsúlya ellenére sikerült úgy lerúgni a padról, hogy még magam is megijedtem, de utána mégis tovább folytattuk együtt az olykor valóban riasztó tevékenységeinket.
A lényeg azonban az, hogy néhány adott, és sokkal több kapott pofon után végül sikerült a hierarchiának egy viszonylag tűrhető szintjén beilleszkedni, és bár a tanulmányi eredményem annak köszönhetően, hogy a C-osztály nem volt éppen a legélesebb kés a fiókban, a tanári akarattal ellentétesen szépen elkezdett romlani, mégis azt kell mondjam, hogy idővel rájöttem, ez az osztály sokkal jobb közösség volt, mint a B. Azt pedig csak a Jóisten tudja, hogy hol lennék most, ha amott maradok. Mindennek van egy hatalmas hátránya, mégpedig az, hogy innen semmiféle ügyes átfedéssel nem tudok váltani az aktuális 30 évvel ezelőtti játékra, így inkább tegyétek meg nekem azt a szívességet, hogy úgy könyvelitek el, mint a korhoz kapcsolódó szerzői anekdotát.
Szóval újra: 1985 - a sivatagi róka
A Desert Fox című játék az egyik legjobb tankos móka, amit akkoriban el lehetett képzelni, és ezt leginkább azzal lehet alátámasztani, hogy a fejlesztő és a kiadó az Accolade volt, márpedig akinek mond valamit ez a név, az tudja, hogy ők nem igazán a selejtekről voltak híresek.
A címből és az előző mondatból már nem nehéz összerakni, hogy miről is van itt szó, hiszen Erwin Rommel, német vezértábornagyot nevezték ellenfelei "Sivatagi Rókának", és teljesen jogos is volt, hiszen az Afrikakorps átalakításával komoly fejfájást okozott az afrikai hadszíntéren. A játékban is a sivatagban találjuk magunkat, és egyszerre kapunk stratégiai, illetve akcióelemeket, melyek közül előbbi meghatározó jelentőséggel bír, de mégis valamiért lényegtelenebb már ennyi idő távlatából.
Ami biztos, hogy a térképes bohóckodásra biztosan kevesebben emlékszenek, ugyanakkor az akcióelemek mindenképpen jobban megmaradtak, már csak azért is, mert elég fura feladatokat kellett megoldanunk. Így például alacsonyan támadó Stukákat kellett leszednünk, akik szokásukkal ellentétben nem zuhanva bombáztak, hanem szemből jöttek, máskor pedig ellenséges tankokra lőttünk, de ha éppen ezt sem, akkor egy aknamezőn lavírozgattunk, remélve, hogy túléljük. Sőt, olyanra is sor kerülhetett, hogy egy konvojt kellett megvédenünk az őt támadó bombázóktól, ilyenkor két légvédelmi üteg állt rendelkezésünkre, és ezekkel kellett visszaverni a támadásokat, dulván.
A Desert Fox grafikája az akkori igényeknek megfelelt, de valójában mindössze néhány színből állt, bár figyelembe véve, hogy a sivatagban játszódik, tulajdonképpen nem is lehetett látványorgiára számítani. Érdekes módon egész sok kritika érte a játékot amiatt, hogy történelmileg össze-vissza zutyult mindent, holott egy videojáték esetében, ami inkább a szórakoztatásra ment rá, semmint az oktatásra, ezt nem szabadna hátrányként említeni.
1995 - az ásás
Ha a LucasArts nekikezd valaminek, akkor ott legtöbbször siker koronázza a próbálkozást vagy legalábbis régebben ez volt a jellemző, de talán még most is megállja a helyét ez a kijelentés. Vagyis nem, hiszen nincs már LucasArts. Mindenesetre 20 évvel ezelőtt piacra dobták a The Dig című point-and-click játékukat, mely az akkori Lukasarc projektekhez hasonlóan a SCUMM motorral kelt életre, és remek szinkronhangokkal lett megtámogatva.
A The Dig azonban más volt, mint a kiadó többi játéka, hiszen az egyébként jó kis humor helyett itt egészen komoly téma körül bonyolódott a játékmenet, ami egyébként Steven Spielberg: Amazing Stories sorozatából merített. Elsőre azt hihetnénk, hogy a sztori egy szimpla sablon, miszerint jön az aszteroida, ami aztán jól befellegzi a Föld lakóinak sorsát, ám az okosok kitalálják, hogy "robbantsuk fel". Jön hát Boston Low parancsnok, és két sherpája, akik az aszteroidára érve felfedezik, hogy az égitest valójában üreges, odabent pedig egy ismeretlen, idegen világ várja őket, nagyon fejlett, és nagyon elhagyatott technológiák társaságában. Azért, hogy Low és szárnysegédei megértsék a történéseket, illetve a gépek működését, el kell mélyedniük a xenoarcheológiában, na meg persze az sem ártana, ha haza is jutnának.
A játék fejlesztésére bőven volt idő, hiszen az akkori trendekkel ellentétben ennek a címnek már 1989-ben nekifogtak, és még olyan cégek is közreműködtek, mint az Industrial Light and Magic, vagy népies nevén ILM, ami a világ egyik legnagyobb cége a maga területén (VFX, CG). A munka hat év alatt összesen négy projektvezetőt fogyasztott el, akik közül ráadásul Brian Moriarty úgy viselkedett, mint a választások után hatalomra kerülő ellenzék, vagyis azt a döntést hozta, hogy az elődje által véghezvitt munkát kezdjék újra.
A megjelenés napja 1995. november 30 volt, és a The Dig a Lukasarc legjobban fogyó kalandjátékává lőtte ki magát a 300.000-es megvásárolt példányszámával, sőt, akkoriban még arról is volt szó, hogy a mozivásznon szintén megjelenhet a cucc. Aztán eltelt két évtized, és azóta sem.
2005 - a sebesség szükséglete
Az NFS sorozat megjárt már mennyet és poklot, de ami biztos, hogy a régebbi darabokat eléggé szerettük, csak aztán jött a "nézd már, ezek mindent megvesznek" effektus, és a minőség helyét átvette a mennyiség. A Need for Speed: Most Wantid azonban nem az utóbbi eresztésből való, hiszen örökölte az Underground tuningolási lehetőségeit, miközben viszonylagos újdonságokat hozott.
Amiért egyébként szintén lehetett szeretni, az volt, hogy végre megint feljött a nap, bár tény, hogy az illegális versenyek világában viszonylag ritka az, amikor a futamok a déli harangszóval kezdődnek. Élvezetes versenyek, és tapadós rendőrök jellemezték a játékmenetet, az összes negatív EA effekttel, melyek minden egyes NFS részben megjelennek. Mire gondolunk? Arra, amikor még csak a távolból apró pontként közeledő fényszórót látjuk, de már akkor tudjuk, hogy bármit teszünk, annak a rohadt autónak biztosan nekimegyünk.
Aztán ott van az EndreMan által sokszor emlegetett felzárkózós rendszer, hogy bármilyen előnyre teszünk is szert, azt látjuk, hogy csúcssebességünk mellett is közelednek hozzánk az előbb még kilométernyi távolságra lemaradt ellenfelek. Nightwolf kedvence pedig a villamos effektus, mely szerint a játékos arcán már ott ül a másodpercek múlva bezsebelendő győzelem öröme, ám hirtelen jön valami nagydarab jármű, és bamm!, máris lemaradtunk, miközben a többiek beszáguldanak a célba.
Említenünk kell még a rendőröket, vagy ha úgy tetszik, akkor a pursuit rendszert, mely sokkal összetettebb volt, mint a Hot Pursuit 2-ben, és összesen hét különböző szintre tagolódott egy-egy üldözés mértéke, melyekben értelemszerűen a hetedik már szinte a nukleáris töltetek bevetését is jelentette. Száz szónak is egy a vége, a Need for Speed: Most Wanted jó volt, és ugyanezt el lehet mondani a 2012 tavaszán megjelent reinkarnációjáról is, bár ezzel sokan biztosan nem értenek egyet, mert az első 1-2 óra valóban inkább szívás volt, semmint fújás, és ez sokaknak elvette a kedvét. Minket meg egyébként is lefizetnek a kiadók, szóval ezért adtunk rá normális pontszámot, igen. Meg a 2005-ös élőszerepős csajok miatt!
Ennyi lett volna a decemberre csúszott november, viszont nézzétek a dolog szebbik oldalát, miszerint ebben a hónapban lesz még egy visszatekintő. Hoppá! Így már csak annyi maradt hátra, hogy vessünk egy pillantást Jessicára, aki valamiért nem jött el a PlayIT-re, de talán majd tavasszal.
