Mondhatnánk, hogy teljes erővel tombol a tavasz, de nem lenne igaz, legalábbis itt, ahol vagyok (Gyomaendrőd, Békés megye) éppen felhős az ég, és nincs is túl meleg, ami így március végén nem túl barátságos. Pláne húsvétkor. Ám mindez senkit ne zavarjon a tárgyhavi visszatekintő élvezetében, melyben nem kisebb nagyságok lesznek, mint…de inkább olvassátok végig. Talán megéri.
1986 - A zöld sapka
A felsőoktatásban összesen ötször voltam elsős. Először azért, mert az érettségi után néhány hónapra Hollandiába távoztam dolgozni, de közben már felvettek a szarvasi fősulira, így halasztást kértem. Másodjára akkor, amikor valóban elkezdtem az első évfolyamot. Harmadjára akkor, amikor másodjára futottam neki az első évfolyamnak, mivel elsőre nem jött össze. Negyedszer akkor, amikor Szarvason újfent nem jött össze, és a kötelező sorkatonai szolgálat során beadtam a jelentkezésem Gyöngyösre, így újfent elsősként nekikezdhettem a 1999/2000-es őszi félévnek. Ötödször pedig akkor, amikor a diploma megszerzése után úgy döntöttem, szakmérnök leszek. Mindezt csupán azért részleteztem ki, mert második elsős koromban (tehát a halasztás utáni első nekifutáskor) volt egy évfolyamtársunk, aki viszonylag hamar megkapta a Danger (ejtsd: Déndzsör) becenevet.
Azért írtam oda zárójelben, mert a srác inkább volt Déndzsör, mint Danger, ha értitek, mire gondolok. Egy alapvetően csendes, visszahúzódó figurát képzeljetek el, akinek a szemgolyói két eltérő irányba néztek, és olykor olyan érzése volt az embernek, mintha egymástól függetlenül is tudná mozgatni őket. Egyébként a vonásai valamiért Terenche Hillt idézték, de csak úgy, ha elképzeljük, hogy milyen lenne a közkedvelt színész arca akkor, ha 4000 méterről ugorva nem nyílna ki az ernyője. Déndzsör onnan kapta a nevét, hogy már az első héten kiderült, elég komoly becsípődése van a katonai témakörök iránt, ami azt jelentette, hogy viszonylag könnyen készített cukorból és a tusoló faláról kapart penészes mészből lőport, illetve részegen elvárta, hogy hadnagy úrnak szólítsuk.
Aztán a félév közepén csillaghullás volt, és előléptették, így százados lett belőle, ami azt jelentette, hogy vagy nem vágta a vezénylő tisztek sorrendiségét, vagy annyira elégedett volt magával, hogy úgy döntött, kapásból kettőt ugorhat a ranglétrán. Másrészt Déndzsör azért is volt Déndzsör, mert félévkezdés első harmadában elmentem vele hétvégén valami csirketelepre melózni, és a frissen almozott ólban simán rágyújtott, majd pedig gondtalanul hamuzgatott bele a száraz szalmába. Ennél a pontnál újfent Cingárt lehetne idézni az Üvegtigrisből, miszerint "azután hát, történt egy s más, de végül is élünk".
De miért is hoztam fel Déndzsör barátunkat? Leginkább azért, mert Déndzsör a végletekig rajongott a zöldsapkásokért, és csak azért nem kellett sergeant néven szólítani, mert nem ismerte ezt a kifejezést. Déndzsör maga volt az igazi low budget zöldsapkás, a városi kommandó, aki képes volt a sarkon teljes alakisággal befordulni, és szentül hitte, ha a barna kordbársony nadrágja, és a zöld ingje van rajta, akkor észrevétlen lehet a folyósón. Déndzsör imádott mindent, ami a zöldsapkásokkal foglalkozott, így nagyon örült, amikor egyszer említettem neki, hogy van ám egy Green Beret című játék Commodore 64-re, és onnantól ha véletlen leültünk poharazgatni, mindig mesélnem kellett a gyerekkoromban részemről is nagyon kedvelt játékról.
Akkoriban még nem volt YouTube, nem volt szélessáv, és az internetes chatet egy DOS-os programból értük el, így Déndzsör számára nem maradt más megoldás, mint az, hogy meséltet magának. Az sem zavarta, hogy miután ketten betoltunk egy komplett 5D-s (ötliteres demizson) bort, néha úgy adtam elő a játékmenetet, mintha velem történtek volna meg. Aztán engem érdemeim elismerése mellett szinte mindenből megbuktattak, és másfelé sodort az élet, hogy komolyodjam egy kicsit, így nem tudom, hogy mi lett vele, de talán jobb is.
És milyen a C64-es Green Beret? Sajnos annyit meséltem Déndzsörről, hogy nincs idő a játékkal is foglalkozni, de tessék, itt van róla egy játékmenet videó:
1996 - állandó lakó a gonosz
20 évvel ezelőtt jelent meg a Resident Evil, és lett milliók kedvence, amit sokan megértenek, mások meg nem annyira. Be kell vallanom, nekem úgy maradt ki az egész sorozat, ahogy van, és ezzel most valószínűleg bukom az idei cafetériám, de ez van. De ha történetesen minden részt rongyosra játszottam volna, HP-hoz képest akkor is csak egy tevekakiban kurkászó sivatagi ganajtúró lennék a témát illetően.
A lényeg azonban az, hogy két évtizeddel ezelőtt útjára indult egy túlélő horror, ami első nekifutásra egy korábbi Capcom címnek, a Sweet Home-nak az újraértelmezéseként indult, csak aztán mégis önálló entitássá nőtte ki magát. Játékosként egy speciális task force fickóként működünk, aki sajnálatos okoknál fogva bennragad egy olyan épületben, ami tele van mindenféle csúnyaságokkal, és a lényeg, hogy valahogy túléljük ezt az egészet. Közben persze az sem árt, ha rájövünk, mégis mi a francért van minden úgy, ahogy, és ebben egy halom dokumentum, meg néhány puzzle megfejtésén át vezet az út.
A fejlesztés érdekessége, hogy az első hat hónapban Shinji Mikami egyedül dolgozott a projekten, ami azt jelentette, hogy vázlatokat készített, karaktereket tervezett, illetve üres óráiban írt negyvenoldalnyi forgatókönyvet. Az eredeti elképzelésekben FPS-ről volt szó, aztán végül Mikami azt mondta, ez a nézet technikailag nem adná vissza azt, amit a játék hordoz, így ebben is változtattak.
A játék a megjelenése után rögvest az USA eladási listájára ugrott, és úgy tudni, hogy az eredeti Resident Evil bő ötmilliós példányban fogyott, amihez hozzájön még a a Director's Cut négymilliója, így a PlayStation és a GameCube eladásokkal együtt 11 millió feletti számot kapunk.
2006 - maffia és fantasy
Nem volt még példa ilyesmire, mint ami most jön, de 10 évvel ezelőtt két olyan játék is megjelent (ráadásul egymást követő két napon) melyek mindketten megérdemlik, hogy bekerüljenek a válogatásba, bár az egyik nem azért, mert annyira nagyot gurított. Lássátok vala a két borítót, hogy rögvest tudjátok, mely címekről beszélünk:
Bizony, a The Godfather és a The Elder Scrolls IV: Oblivion, de kezdjük előbb a maffiás résszel. A játék megjelenését komoly várakozások előzték meg, hiszen az első hírek érkeztekor még mindenkiben élénken élt a Mafia korszakalkotó zsenialitása, és szentül hittük, hogy más is képes valami olyasmit létrehozni, mint a csehek.
Aztán amikor megérkezett a The Godfather, mindenki rájött, hogy egyáltalán nem olyan, mint a Mafia, sokkal inkább egy erőtlen GTA 3 klónnak tekinthető, amit beültettek a Keresztapa sorozat világába. Önmagában egyébként nem lett volna rossz, de 2006-ra már egy kicsit vérszegény volt az, amit villantani tudott, attól pedig nem aléltak a padlóra a játékosok, hogy Marlon Brando is felbukkan a monitoron.
A The Godfather kicsit olyan érzetet keltett, mintha szerette volna nagy lendülettel meglovagolni a Mafia és a GTA 3 által korbácsolt hullámokat, ám baromi gyorsan kiderült, hogy nem igazán jött össze, bár azt azért hozzá kell tenni, hogy a második rész már jobban teljesített, és a The Godfather 2 sikeresen hagyta maga mögött a nehéz örökséget. Erről BZ írt anno egy tesztet, de tessék vigyázni, a közcímei majdnem olyan gyilkosak, mint bármely alvilági bérgyilkos.
Most pedig térjünk át a The Elder Scrolls IV: Oblivionra, ami lényegesen jobban szerepelt, mint az előbb tárgyalt játék. A fejlesztés rögtön azután kezdődött, hogy a Morrowind megjelent, és természetesen a Havoc motor sem úszta meg reszelgetés nélkül, így a látvány is remekül működött. Ha ehhez hozzávesszük, hogy a sorozat történelmében először kaptunk olyan NPC-ket, melyek mindegyike kapott valamilyen hangot, és ne feledkezzünk meg Jeremy Soule kiváló zenéiről sem, aki egyébként nem nagyon tud hibázni. Az Electronic Entertainment Design and Research szerint a játékból közel 10 millió fogyott.
Ennyi lett volna az első tavaszi hónap összeállítása, áprilisban pedig újra jelentkezünk, és ne feledjétek, rohamosan közeledünk a tavaszi PlayIT-hez, ahol mint mindig, mi most is kint leszünk. Tegyetek így ti is. Jessica Biel legyen veletek! Vagyis veletek ne, legyen inkább velem.
