Nemzeti ünnepünkön mindenkinek kívánok nagyon szép napot, örüljünk annak, hogy a tavaszias tél után megérkezett a valódi tavasz és biztosan van még előttünk néhány hideg reggel, de a nappalok hosszabbodnak, a nagykabátok nemsoká lekerülnek és hamarosan kinyitnak a kerthelyiségek is. Nem csoda hát, hogy eme vérpezsdítő évszak kezdetére csodás játékokat gyűjtöttünk össze nektek a visszatekintőhöz, sőt, olyan trükkhöz sem kellett folyamodnunk, mint amit februárban követtünk el. Dobjuk hát be a százast az időgépbe és utazzunk vissza néhány évtizedet, hogy aztán előre gyalogolva megismerhessük a hónap legfontosabb megjelenéseit 1984-ben, 1994-ben és 2004-ben. Uccu neki!
1984 – az újságos kalandjai
Az Atari Games játéka egy igazán semmitmondó történetre épül, miszerint van a klasszikus amerikai újságos fiú, aki bringázik a járdán és minden házhoz behajítja az aktuális napilapot. Nehéz ebbe a munkába túl sok izgalmat belelátni, hacsak azt nem, hogy kivasalja-e egy autó a kereszteződésben, vagy megtámadják-e a kutyák. Ám Mario óta tudjuk, hogy még a vízvezeték szerelőnek sem csak annyi a dolga, hogy csőgörénnyel kergeti a dugulást, vagy befekszik a mosogató alá, aztán amikor végzett, akkor jól örömet okoz a háziasszonynak (jut eszembe, vennem kellene egy kék kezeslábast).
Ebből kiindulva tehát a Paperboy sem merült ki annyiban, hogy tekertük a biciklit és néha megnyomtuk a tűzgombot, ha el akartuk hajítani a kézbesítendő lapot. Már önmagában az is nagyszerű dolog, hogy meg kellett próbálnunk pontosan a postaládába juttatni az újságot, miközben lehetőség szerint minél nagyobb kárt tettünk azoknak az otthonában, akik nem előfizetőik a lapnak. Utóbbiak sajnos azzal voltak kénytelenek szembesülni, hogy betörtük az ablakukat, letördeltük a virágaikat, vagy még rosszabb esetben áthajtottunk rajtuk a bringánkkal.
Játékbeli figuránknak csak a sebességét tudtuk szabályozni, ami azt jelentette, hogy lassabban, vagy gyorsabban mentünk, de megállni soha nem tudtunk. Postaládába dobva 250 pontot, ajtó elé hajítva pedig 100 pontot kaptunk, de mindezt szorzókkal tudtuk magasabbra tornászni attól függően, hogy a járdáról, vagy az út közepéről repítettük az olvasnivalót. De az utcán soha nem voltunk egyedül, mert breaktáncosok, távirányítós autók, deszkások, kőarcú motorosok, elszabadult kék kerekek, napbarnított légkalapácsosok a Norbi downdate alapján elhízott kocogók nehezítették a dolgunkat, mintha nem lett volna elég az olyan statikus akadályokat kerülgetni, amilyen egy tűzcsap. Ja, majdnem elfelejtettük, hogy volt még tornádó is, de a legszebb Grim Reaper volt, aki – ki tudja miért? – azzal kívánta elütni a napot, hogy megtámadta az újságos fiút. A VHS horrort láttátok már?
1994 – ismeretlen ellenség
Minden kornak megvan a maga zsánere, így most éppen a homokos vámpírok és a – feltételezhetően – aszexuális zombik viszik a prímet, de húsz évvel ezelőtt az egész világ az ufókra gerjedt, akik viszont Pataky Attilát részesítették előnyben, legalábbis az egykor méltán elismert énekes szerint. Mindenesetre 1994 tájékán a fél világ Mark Snow zenéjére borzongott az X-Akták főcíménél és mindenki a nagy szemű, vízfejű idegenekkel volt elfoglalva.
Nem csoda hát, hogy a Laser Squad fejlesztője, Julian Gollop is egy olyan játékba vágta a fejszéjét, mely a földönkívüliekkel foglalkozott, bár UFO: Enemy Unknown csak azután lett az eredetileg Laser Squad 2-nek indult játékból, hogy a Gollop tesók sikeresen beházalták magukat a Microprosehoz. Ami a sztorit illeti, az akkor még közeli jövőnek számító 1998-ba repítette a játékost (nekem meg már 16 éve, hogy 98-ban bevonultam sorkatonának), ahol egyre több ufó megfigyelést rögzítettek, miközben mind több embert raboltak el az idegenek (na, tessék, már megint Pataki Attilánál tartunk).
A világ nemzetei 1998. december 11-én megalapították a hangzatos nevű Extraterrestrial Combat (X-COM) szervezetet, melyet a játékosnak kellett irányítani a történések folyamán. Ahogy haladtunk előre a játékban, mind szélesebb ismeretekre tettünk szert az idegenekkel kapcsolatban és hamarosan arra is fény derült, hogy honnan jönnek és mit akarnak. Érdekesség még, hogy a játék többféle befejezéssel is rendelkezett attól függően, hogy a játékos mennyire menedzselte sikeresen a háborút és hogyan sikerült elbánnia az ellenséggel.
Az UFO: Enemy Unknown (a tengerentúlon és Japánban X-COM: UFO Defense) kirobbanó siker volt, pedig az időben kissé megcsúszott fejlesztés végét jellemző kapkodás miatt elég durva bugok maradtak benne, de így is félmilliónál több kelt el, csak PC-re. A folytatást pedig valószínűleg mindenki ismeri, hiszen nincs még olyan régen, hogy újraélhettük a kalandokat.
2004 – irreális lovagi torna
10 évvel ezelőtt egy olyan játék jelent meg, aminek a címét kiejtve tulajdonképpen okafogyottá válik minden ezt követő rizsázás, hiszen nem másról van szó, mint az Unreal Tournament 2004-ről! Cikkírói szemmel is lényegesen egyszerűbb lenne meghagyni a lehetőséget mindenkinek, hogy önnön emlékeiben elmerengve maga fogalmazza meg azt, mit is jelent számára ez a játék, aztán bevágni egy YouTube játékmenet videót és húzni vissza Skyrimezni, de akkor a végítéletnél ezzel is el kellene számolnom a mennyei (vagy pokolbéli?) kúria előtt.
Szóval UT2K4, ami belevésődött minden olyan játékos memóriájába, akinek volt alkalma játszani vele és nem véletlen, hogy valamiért sokkal többen emlékeznek rá, mint a Quake 3-ra, pedig az is iszonyat nagy játék volt. Akinek nem mond semmit a Goliath, vagy Raptor név, az nyírja kopaszra a fejét és szórjon rá hamut, de ha ehhez nincs kedve, akkor azonnal nyomás bepótolni a hiányosságokat, mert az Unreal Engine 2.0 által mozgatott játék megmutatta, hogyan kell méltó folytatást készíteni valamihez, ami az első rész megjelenésekor hatalmasat durrant.
Ezzel ki is végeztük a márciust, de nem kell elszontyolodni, hiszen egy év 12 hónapból áll, mi meg még csak a harmadiknál tartunk, vagyis röviden megfogalmazva: áprilisban ismét találkozunk. Addig pedig Jessica Biel adjon nektek erőt és mindent lebíró akaratot, ha a Puffin lekvár nem működne.
