Az év első visszatekintőjét bokros teendőim miatt kénytelen voltam átadni Csirke kollégámnak, aki szerencsére nem csinált túl nagy bajt a szemétdombon, így egész frankó kis összefoglalót olvashattatok januárban, ma pedig belecsapunk a februárba, ami legalább olyan jó lesz, mint trágyás gumicsizmában káposztát taposni.
1986 - Aki a vásznon kígyó volt, a játékban majom lett
Ó, ti boldog nyolcvanas évek, mikor a videó még olyan ritka volt, mint egy valódi információ a Tudásfája oldalon, mikor még egymásnak adták az emberek a kazettákat, melyeken alámondásos filmeket nézhettek meg azok a szerencsések, akiknek volt a közelében egy videomagnó. Sokan talán már nem is tudják, milyen volt, amikor egyetlen ember darálta végig a szöveget a film alatt, nem törődve hangsúllyal, mondatok végével, szöveghűséggel. Szerencsére a digitális technológia vissza tudja hozni ezt a csodát, szóval lássátok feleim szümtükkel, mik vogymuk. Isa, por és alámundásos videúk vogymuk.
Ebben az érában látott napvilágot Sylvester Stallone főszereplésével a Cobra (magyarul: Kobra - ki gondolta volna) című akciófilmje, melyben női partnere az akkor éppen saját feleségeként funkcionáló Brigitte Nielsen volt, aki nem csak 185 centi magassága miatt volt feltűnő jelenség, hanem mellesleg jól is nézett ki. Ha értitek, mire gondolok. Egyebekben a film nem volt túlbonyolítva, és a lényeg a lövöldözésen volt, meg azon, hogy Stallone itt is egy olyan zsarut alakított, aki képes volt két gyufaszál szétrágása közt kicsinálni a fél város alvilágát, amit az életben maradt másik fele nem annyira díjazott. Volt hát feszültség, egy halom lövöldözés, néhány raklap hulla, egyszóval jó volt a mozi, nem is csoda, hogy készült belőle játék.
A gond csak az, hogy a Cobra című játék bitang módon rossz lett, bár ezt jómagam akkor fejjel még nem nagyon érzékeltem, hiszen örültem, hogy a végletekig laza Stallone bőrébe bújhatok, és oldalra scrollozva szedhetek le mindenkit, aki csak egy kicsit is csúnyán néz. Bár sokak szerint a nehézségi szint is okozott gondot, azért nem volt annyira kemény, bár amikor berontott a kép jobb oldaláról az eszelős baltás, akkor észnél kellett lenni. És az sem ártott, ha nem dobtuk fejbe késsel a babakocsis anyukát.
A képernyőn a játéktéren kívül egy sajtburger mutatta, hogy Marion Cobretti éppen milyen erőnlétnek örvend, és minél jobban gyepálták, vagy szitává luggatták szegényt, annál kevésbé volt meggyőző a hambi kinézete. Mindezek mellett kobrák jelképezték az életei számát, ami legalább jól nézett ki, mert maguk a karakterek kicsit olyanok voltak, mintha mindegyik éppen hascsikarástól szenvedne.
Ennek ellenére el lehetett vele lenni, ha másért nem, akkor már csak azért is, mert a zenéjét a méltán híres Ben Daglish készítette, aki abban a korszakban a prüntyögéses muzsikálás non plus ultrája volt.
1996 - A civilizáció folytatódik
Tekintve, hogy a játék első része elég jól szerepelt, nem igazán volt kétséges, hogy érkezik a folytatás, mely szinte napra pontosan 20 évvel ezelőtt látott napvilágot, hiszen 1996. február 29-én érkezett meg PC-re, majd pedig 2,5 évvel később PS-re, de azt már senki nem jegyzi.
Míg a körökre osztott játékmenet megmaradt, a nézetben komoly változást eszközöltek a fejlesztők, így a felülnézet helyett bejött az izometrikus látásmód, és az AI is jelentős fejlődésen ment keresztül. Ez nem is volt baj, mert így végre sokkal inkább a játékoshoz hasonlóan viselkedett, és ez kevesebb kitépett hajjal járt, mint az első részben. Akadt némi újítás az egységek terén is, míg a végcélt kétféleképpen lehetett elérni. Vagy mi maradtunk az utolsó civilizáció, vagy sikerült űrhajót építeni, és lelépni a francba, megpróbálva mindenki másnál gyorsabban elérni az Alpha Centaurit.
Ami nagyon fontos volt, hogy polgáraink arca minél mosolygósabb legyen, mivel minden egyes játék végén ez nyomott a legtöbbet a latba, hiszen a vidám népek két pontot, a semlegesek egyet, míg a Tunyacsáp jellegű depressziós polgárok nulla pontot hoztak az elszámolásnál. Ez egyben azt is jelentette, hogy minél nagyobb volt a lélekszám, annál több pontot szerezhettünk, ami a magamfajta játékosnak azért okozott gondot, mert a stratégiákban komoly kihívást jelent a túl nagy térkép átlátása.
Mindez azonban nem számít, hiszen a Civilization II nem az alkalmi stratégiázóknak készült, és ha nem boldogultunk, hát magunkra vessünk. Akkoriban még nem volt jellemző a szájbarágós játékmenet, és az azonnal nyerni akaró játékosok tömege.
2006 - Amikor még jó volt autózni
Létezett egykoron egy SimBin nevű stúdió mely a világ legjobbja volt a versenyzős szimulációban, ám az idő múlásával nem csak a nevük változott meg, hanem a köztudatból is kikoptak, ami elég komoly gond, hiszen azóta sem nagyon találkoztunk olyan játékokkal, mint amiket ők dobtak a piacra. Ugyanakkor 10 évvel ezelőtt még volt annyi szufla az autós játékokban, hogy nem csupán az alkalmi gamerek minél szélesebb tömegeit kívánták megcélozni, hanem volt bennük valódi kihívás. Pont úgy, ahogyan a Toca Race Driver 3-ban is.
Ez a játék azért volt igazán nagyszerű, mert egyszerre tudta szórakoztatni az árkádosokat, és a szimulátorosokat is, holott akkoriban azért még eléggé jól elkülönült a két stílust. Mindez azt jelentette, hogy billentyűzettel is kiválóan végig lehetett nyomni, ugyanakkor a valódi élményt mégis a kormányzás nyújtotta.
Az 1997-ben indult TOCA sorozatról érdemes tudni, hogy a Codemasters rendesen odatette magát vele, és igen hosszú út vezetett odáig, míg végül GRID lett belőle, nagyjából teljesen elfelejtve, hogy milyenek voltak a gyökerek. A TOCA Race Driver 3-ban még bőven ott voltak azok a gének, melyek a benzinvérű sporttársakat arra késztette, hogy elszánt arccal markolják a perifériás kormányt, és próbáljanak századmásodperceket lefaragni a köridőből. Kár, hogy a régi jó dolgokból mára nem maradt semmi, mondaná a nagypapa, aki titokban zabálja a burgonyaszirmot (vagy kekszet, vagy mi a szöszt).
Nos, mára ennyi, a következő visszatekintőkkel pedig már a tavaszt köszönthetjük, ami majdnem olyan csodás, mint Jessica kisasszony, csak míg a tavaszról a leghidegebb, legsötétebb és legmagányosabb téli estén is tudom, hogy egyszer majd kopogtat az ajtón, Jessicáról sajnos nem mondhatom el ugyanezt.
