Habár januári visszatekintőnk ilyen-olyan félreértések miatt tárgyhó első napjára csúszott át, remélhetőleg senkiben nem okozott maradandó lelki sérüléseket, és ugyanolyan jó szívvel fogadjátok februári összefoglalónkat is, mint ahogyan a korábbi írásokat. Már csak azért is, mert talán most van az első olyan alkalom, amikor célszerűbb lenne, ha az egyik címről az EndreMan - Dudu duó írna, ám ez nem fog megtörténni, hiszen a visszatekintős rovat is olyan, mint a LNL, vagyis nem engedhetünk be akárkit.
1985: az oroszok, az amerikaiak, és az atom
Aki kicsit ráguglizik a Raid Over Moscow címére, az rögvest láthatja, hogy valójában 1984-es címről van szó, de amikor keresés közben belefutottam, egy pillanatra sem volt kétséges, hogy ő lesz a mai visszapislogás tárgya. Már csak azért is, mert egyrészről zseniális játék, másrészről a finneknél heves vitát váltott ki, hogy témája miatt forgalmazható-e arrafelé, és ez bizony már 1985-ben történt. Ne feledjétek, akkor még igencsak a hidegháborút éltük, és ha emlékeztek a Csinibaba egyik híres kérdésére, akkor nem is lehet csodálkozni a derék finnek reagálásán.
Szóval, a ROM sztorija szerint ezek az átok szovjetek mégis rátenyereltek az atomrakéták elsütőgombjára, és bizony csak percek vannak hátra a célpontként szolgáló amerikai városok életéből addig, hogy pillanatok alatt hamuvá égjenek. Azaz csak égnének, ha nem jönnénk mi a kezünkben tartott Quickshot II joystickkal, és nem reguláznánk meg a tányérsapkás orosz medvét azzal, hogy módszeresen leromboljuk az összes indítóállomást, majd pedig egyfajta hidegháborús orgazmusként a Kremlt is.
Miután megkaptuk a riasztást, egy amerikai űrállomáson találjuk magunkat, melynek hangárjában gépbe pattanunk, és ha sikerül kitalálnunk az ajtón (mert ez sem mindig jött össze), akkor egy kissé unalmas űrutazás után a Földön találjuk magunkat, ahol rakéták, helikopterek, és tankok baráti sortüze közepette kell eljutnunk a célállomásunkig. Itt viszonylag egyszerűen kiiktatjuk a vezérlőépületet, és pillanatnyilag máris megmentettük a világot (vagy legalábbis Amerikát) a szörnyű végzettől, melyet a leningrádi, kijevi, minszki, és szaratovi indítóállomások jelentenek.
Amennyiben mind a négy várost kiiktattuk, úgy mehetünk, és szétlőhetjük a Kremlt egy vállról indítható rakétával, melynek jellegzetessége, hogy ugyanúgy jó épületre és emberre, tehát öröm nézni, ahogy a derék kamerádok egy-egy találat után, száraz fügeként hullanak a falakról a talajra. Ezzel azonban még nincs vége, ekkor ugyanis egy reaktorban találjuk magunkat, ahol koronggránáttal kell kiiktatunk a hűtésért felelős robotot, és ha ez sikerül, megszemlélhetjük, amint az egész szakramentum a maga nyolcbites kinézetével a levegőbe repül.
Ahogy a bevezetőben említettük, a finn parlamentben komoly morális kérdést okozott, hogy vajon forgalmazható-e a játék az országban, és Ensio Laine képviselő még a teremből is kivonult, mikor szóba került a téma. A vége az lett a dolognak, hogy 1985. márciusa és szeptembere között a játék szépen felmászott a finn eladási toplista élére, ám az egész parlamenti balhé csak 2010-ben derült ki, amikor feloldották az ügy titkosítását. Ugye, szép?
1995 - zavar a sötét erőben
Máris ott tartunk, hogy most valamelyik igen elkötelezett Star Wars fanatikus kollégának kellene megragadnia a billentyűzetet, és részletekbe menően beszélni arról az univerzumról, mely közel olyan végtelen és szerteágazó, mint a Barátok közt szereplőinek nemi élete.
20 évvel ezelőttről sikerült előrángatnunk a Star Wars: Dark Forces címet, melyet egykoron a Doom-klón jelzővel illettek, holott ennél azért lényegesen többet mutatott az 1993. szeptemberében fejlesztésnek indult játék, bár tény, hogy születését az akkortájt igen berobbant FPS piac indukálta.
A történet szerint egy zsoldos, bizonyos Kyle Katarn bőrébe bújunk, aki a lázadók oldalán indul harcba, miközben felfedezi a velejéig romlott, ám kinézetükben mindenképpen egységesebbnek ható birodalmiak Dark Trooper Project nevű munkálkodását, ami erőtől duzzadó harci droidokat, és rohamosztagosokat jelent. Erről jut eszembe, hogy ez régi ugyan, de annál zseniálisabb!
Nagy csodát nem kellett várni a játékmenettől, mindent tudott, amit egy FPS-nek tudni kellett, vagyis lehetett menni, fel-le nézni, lőni, guggolni, de azért kerültek be puzzle elemek is, hogy mégse legyen mindössze puff-puff-meghalsz a cucc. A Star Wars: Dark Forces motorja igen találóan (vagy inkább praktikusan) a Jedi nevet viselte, és olyanokat tudott, mint a teljesen 3D-s objektumok, a zseblámpa fénye, vagy a környezeti elemek megjelenítése (köd és pára). Ennek köszönhetően PC-n kiemelték a grafikát, míg a PlayStation tulajok pont emiatt búslakodtak kissé, de végül is ki a francot érdekel ez már, így 20 év távlatából!
Azt lehet mondani, hogy a megjelenés a fejlesztést és kiadást végző Lucasarts számára hozta az elvárt eredményeket, hiszen 300.000 darab fogyott a megjelenést követően, és az 1993-1999-re vetített időszakban minden idők kilencedik legkelendőbb címeként vonult be az évkönyvekbe. De ennél a játéknál sem volt kolbászból a kerítés, mert sokan nyavalyogtak a többjátékos mód hiánya, és a rövid játékmenet miatt.
2005 - a tüdőrákos démonvadász
Volt 10 évvel ezelőtt egy film, amiben Keanu Reeves játszotta a főszerepet, de a játék hamarabb ideért, mint ahogy a mozi, ezért kicsit kuszának tűnhetett az egész azok számára, akik odaültek a gép elé, mivel a játék arra épített, hogy a gémer már látta a filmet, így semmit nem magyarázott el. A Constantine főszereplője egy halálosan beteg figura, akinek történetesen vannak okkult képességei, így folyamatosan azzal tölti az idejét, hogy azt, aminek a pokolban a helye, de mégis e világra érkezett, mihamarabb visszaűzze oda, ahonnan előbújt.
A címszereplő ennek megfelelően két világ között képes utazni, így ahhoz, hogy a Pokolba jusson, elég egy tócsába állnia, míg visszafelé kicsit bonyolultabb a dolog, de semmivel sem küzdelmesebb. A TPS-stílust bemutató Constantine fura kettősséget hordozott magában, mert egyrészt elég jóra sikerült, főleg onnan nézve, hogy a földi világ alapvető kinézetét ügyesen átvitték az alvilágba, csak poklosítva az egészet, míg maga az itteni dimenzió kicsit semmilyenre sikeredett.
Nem sokat vergődtek a főhőssel sem, akit szinte egy az egyben lekoppintottak Max Payne úrról, bár ez talán annyira nem zavar senkit, hiszen a bánatát szinte nulla-huszonnégyben alkoholba fojtó (ex)zsaru kellően közel áll mindannyiunk szívéhez ahhoz, hogy más játékban is szívesen lássuk. A lövöldözés, és a fegyverek sem mutattak túl nagy újdonságokat, kivéve, hogy ezek amolyan "holy" cuccok voltak, tehát vélhetően a Vatikán fegyvergyárából származtak, máskülönben szart sem értek volna a démonok ellen.
Nem szeretnénk túlcifrázni az egészet, és cirfangos körmondatokban jellemezni a játékot, inkább annyival összegeznénk, hogy bármikor újrajátszanánk, ha kellene, de újkorában sem fordította fel fenekestől a világot. Még úgy sem, hogy a címszereplőnek a játékban is Keanu Reeves kölcsönözte a hangját, aki a filmben egy kicsit beleragadt a Neo által rászabott szerepbe, hiába volt itt szó pokolról, meg démonokról, meg haldoklásról.
Most búcsúzunk, legközelebb pedig már tavasszal jelentkezünk, vélhetően valamikor március végén, hiszen a rovatnak szinte már sajátossága, hogy az utolsó pillanatig eltoljuk a megjelenését. Így van, Jessica?
