Már annyira gyakran követik egymást a napsütéses napok, hogy a lehető legnagyobb magabiztossággal tudok nagyon szép napot kívánni mindnekinek. Bizony, a szürke ködös napok és zivatarok helyét szép lassan teljesen átveszik a napsütéses napok és a strandidő, ezzel együtt pedig a punnyadást is szép lassan lecserélik a szabadidős tevékenységek. Ehavi összeállításunk is hűen tükrözi ezt a tendenciát, hiszen aktuális választásainkat teljes mértékben az akció és az adrenalin dominálja amire szükség is lesz, mert márciusi válogatásunkban nehezen felülmúlható klasszikusokról volt szó.
1984 - csak ne nézz le
Az Atari 1982-ben adta ki a 2600-as számú konzoljának második legsikeresebb játékát, a platformer műfaj alapkövének számító Pitfall-t. Már akkoriban is alapszabálynak számított, hogy a sikereket folytatások követik, és ez alól Pitfall Harry kalandja sem jelentett kivételt, így 1984-ben ugyanerre a konzolra jelentették meg a játék folytatását, amely a Pitfall II: Lost Caverns címet viselte. A játék alapszituációja a korhoz illően nagyon egyszerű: főhősünk a nagyon szerencsésen anyakönyvezett Pitfall Harry, aki magára valamit is adó Indiana Jones-koppintáshoz méltóan elindul a hatalmas dzsungelbe, hogy az ott kényelmesen egymástól egyenlő távolságra lévő veszélyekre fittyet hányva megszerezze az útvesztőben mélyen elrejtett kincseket. Hősünkre a címben is szereplő csapdák mellett a dzsungel élővilága is folyamatos veszélyt jelent, amibe beleütközve értékes pontoktól foszt meg minket a játék.
A második rész ugyan eltörölte az időkorlátot, na meg aztán meghalni sem lehet már a szó legszorosabb értelmében, azért sikerült megspékelni egy-két olyan dologgal, ami ellensúlyozza a veszteségeket. A legfontosabb újítás, hogy a vízszintes felfedezés mellett már mélyen a föld alatt, horizontálisan is folytathatjuk az expedíciót (ezt könnyen lehet, hogy a kicsivel korábbi Spelunker inspirálta), ezzel jelentősen megnövelve a játékteret. Érdekesség, hogy ez volt az egyik legnagyobb játék az Atari 2600 konzolon, ami ugyan manapság nevetségesen hangzik, de azért a gép szerény képességeit figyelembe véve nem kis teljesítmény.
A sorozat később modernebb platformokon is később visszatért, pl. a Bruce Campbell által szinkronizált PlayStation játék, valamint a 2012-es mobilos változat, amikor is egy ötletekben nem túl gazdag endless runner játék képében sikerült feleleveníteni Pitfall Harry legendás kalandjait.
1994 - nem csak árkád volt ám régen
Nagyon különleges évet jelent a szimulátorok rajongóinak számára 1994, hiszen ekkor indult útjára a NASCAR Racing című vélhetően NASCAR versenyeket életre keltő szimulátorok sorozata a Papyrus jóvoltából. A cég már korábban is villantott egy-két versenyjátékot, de ez a sorozat volt az, amivel igazán sikerült akkora sikert aratni, hogy egészen a 2003-as NASCAR évadig a csapat kezében volt a széria, amit azután felvásárolt az Electronic Arts, hogy onnantól kicsit később ők folytassák a sorozatot.
A játék egyébként tényleg elismerésre méltó módon szimulálta a NASCAR versenyek minden apró részletét: a hiteles fizikai motor jól utánozta a valóságban is jelenlévő erőhatásokat, valamint a karosszéria is az ütközések erősségétől függően tette lehetővé, hogy versenygépünket másodpercek alatt elvégezhető műveleteket követően értéktelen fémdobozzá konvertáljuk. Ha valaki pedig kellően vágja a téma technikai oldalát, akkor még különböző finomhangolási lehetőségek is rendelkezésre állnak, amivel a játékos mindent megtehet azért, hogy valahogyan érdekessé tegye ezt az egyébként külső szemlélő számára meglehetősen monoton (a volán mögül persze valószínűleg lényegesen izgalmasabb) sportágat.
Mint korábban mondtam, a sorozat még sok részt megélt, de sajnos a 2003-as rész után a Papyrus bezárt, hogy aztán az alkalmazottak egy része az iRacing név alatt folytassa tovább.
2004 - amikor még a tévéműsorok is jobbak voltak
A Rockstar mindig is híres volt arról, hogy hajlandó extrém végletekbe elmenni annak érdekében, hogy maradandót alkosson a játékok világában, de 2004-ben a csapat még önmagát is felülmúlta, amikor megjelent a Manhunt. A játék a GTA sorozathoz hasonlóan egy kitalált városban, Carcer City-ben játszódik, ahol James Earl Cash kivégzése indítja a történetet. Persze ha minden a megszokott kerékvágásban menne, akkor nem lenne túl hosszú a játék, de szerencsénkre az események azonnal meglepő fordulatot vesznek amikor is kiderül, hogy Cash csak egy nyugtatót kapott a tervezett halálos injekció helyett, ami ugyan jó üzletnek hangzik, igazából annyira nem nyerő. Cash “megmentője” ugyanis egy snuff filmet rendez (vagyis egy olyan filmet, ahol valaki meggyilkolását veszik fel), és egy elég rendhagyó casting folyamatot követően hősünket választotta ki a film főszerepére, cserébe pedig szabadságot ajánl neki.
A szabadsághoz vezető út azonban rögös, és ebben az esetben meglehetősen véres is. A Manhunt alapvetően egy lopakodós akciójáték, ahol a hangsúly az ellenfelek minél brutálisabb és véresebb kivégzésén van. Ugyan van lehetőség szemtől-szembe megküzdeni az ellenfeleinkkel, ezekért nem kapunk pontokat, márpedig minden fejezet végén értékelésre kerül az adott szekcióban elért teljesítményünk, amit a filmes kontextus ellenére nem éppen a meggyőző színészi játékkal lehet szépíteni. A pályákon a játék első felében leginkább mindenféle improvizált és közelharci fegyverekkel fogjuk osztani az észt, mint pl. műanyagzacskó, feszítővas vagy a jó öreg szögbelövő. Később persze az ellenfelek már annyira bekeményítenek, hogy a világ legfelszereltebb Praktikerjében sem tudnánk megvédeni magunkat, így a lőfegyverek is nagyobb szerephez jutnak, de azok kivégzésre nem olyan jók. Tudniillik a kivégzések nem akárohogy zajlanak: minél több ideig osonunk egy ellenfél mögött, annál brutálisabb kivégzést tudunk végrehajtani.
Azt hiszem ennyiből is látszik, hogy ez a játék még a Rockstar esetében megszokott szinten is egy kicsit túllőtt, emiatt pedig várható módon hatalmas botrányt kavart a médiában a kegyetlen képi világa és az erőszak élethű ábrázolása miatt. A már-már túlzóan sötét, komor hangulatvilág azonnal szemet szúrt a kritikusoknak, de végül abban mindenki egyetértett, hogy a piszchológiai horror egyik legékesebb példáját tette le a gárda az asztalra. Amellett, hogy egy sziklaszilárd, jó minőségű akcióhorrorról van szó, egész egyszerűen az ember nem tudja levenni a tekintetét a játékot tarkító groteszk, beteges jelenetekről. Az ember könnyen azt hihetné, hogy a vita nem is a vérengzés miatt robbant ki, hanem inkább azért, mert ez a játék többet árul el rólunk, mint amennyit hajlandóak vagyunk beismerni.
Szerintem ezzel le is zárhatjuk az áprilisi hónapot, remélem nem bántátok meg nagyon, hogy RG helyett most velem kellett beérnetek. Tudom, hogy én nem vagyok ebben annyira rutinos, mint ő, de azért a szokást megőrizve igyekeztem találni egy olyan Jessica Biel képet, ami megfelel a magas elvárásoknak.
