Trappolunk az év vége felé, így egyre többünk írását olvashattátok már, de szerencsére (vagy szerencsétlenségre) még mindig vagyunk éppen elegen. Íme Kaci, aki azt nyújtja, amiben a legjobb: ígérget.
Az évértékelő írása nálam mindig azzal kezdődik, hogy előkeresem a tavalyit, és megállapítom, hogy bizony egy csomó dolgot megfogadtam, amiből megint nem lett semmi. Most nem annyira gáz a helyzet, de lehetett volna többet tenni azért, hogy jobb hely legyen a világ.
Lustaság fél egészség
Sosem volt Sztahanov a középső nevem, idén viszont eljutottam oda, hogy gyakorlatilag két állapotom van: "sleep is for the weak" vagy "sleeping for a week", és hogy épp melyik bújik elő, azt szinte lehetetlen megjósolni. Ebben nyilván szerepet játszik a rengeteg projekt, amibe belevágtunk idén, a - néha ezeknek a projekteknek és határidőknek köszönhető - teljesen rendszertelen bioritmus (legyen szó a 2-3 óra alvásról vagy épp a délután négykor elfogyasztott reggeliről), illetve az egyelőre kordában tartott, de néha azért az egészségügyi határértéket súroló depresszió is, ami rányomja a bélyegét a produktívnak induló napokra. Ezek szerencsére nagyrészt olyan dolgok, amiket megfelelő szabadidő-menedzsmenttel, illetve a nemet mondás tudományának elsajátításával lehetne kezelni, és dolgozom is rajtuk. Majd holnaptól.
YouTuber vagy Harry!
Tavaly ilyenkor legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy 2017 ilyen ajtókat nyit majd meg előttem. A GameStar YouTube csatornája lassan de biztosan (terveink szerint mostantól rohamléptekben) építkezik, és daevvel is összeülünk még néha napján társasozni, hogy legyen videó a Fun With Geeksen. A nagy erő nagy felelősséggel, és persze rengeteg lehetőséggel is jár, így nem tudok elég hálás lenni a vezetőségnek, amiért így alakult az évem. Sosem gondoltam volna, hogy valaha eljutok például ez E3-ra, de idén majdnem egy teljes hetet tölthettem Los Angelesben (a városból mondjuk nem sokat láttam, de talán legközelebb), és ez még csak a jéghegy csúcsa. Lipcse, Köln, Brüsszel, London, Katowice, csak néhány azok közül a városok közül, ahová valamilyen rendezvény keretein belül eljuthattam, hogy a világon elsők közt próbáljak ki játékokat, ismerjek meg új embereket.
Ha nem is lettem azonnal világsztár, elképesztően jó érzés, amikor odajöttök egy PlayIT-en, hogy csináljunk egy közös fotót, vagy összemosolygunk valakivel a buszon, miután fél perc bámulás után rájön, hogy: "Jaaaa, ez az a srác abból a videóból!" Végre összeállt egy combos streamer PC is, annak minden kiegészítőjével, és bár az év végi hajtásban legfeljebb vegyes mennyiségben és minőségben sikerült ebbe beleugrani, az év elejétől mindenképp szeretnék ennek helyet csinálni az életemben, mert nagyon élvezem, és a jelek szerint ti is kváncsiak vagytok rá(m).
Érzelmi hullámvasút a gaming
Ha valamire büszke vagyok idén, akkor az az, hogy nem költöttem ész nélkül a pénzt a különböző leárazásokon. Volt pár játék, amit kvázi a megjelenéskor megvettem és azóta sem indítottam el (mint a Dishonored 2), vagy amit a vásárlás után azonnal meg is bántam (miért kellett nekem a Getting Over It?), viszont az egyébként is több száz játékból álló katalógust nem bővítettem olyan dolgokkal, amikhez soha nem fogok hozzányúlni csak azért, hogy meglegyenek. A lista így is egyre nagyobb, aminek még mindig ugyanaz az oka: végtelenül kompetitív vagyok, és nagyon szeretek a barátaimmal játszani. Éppen ezért idén is a Rainbow Six: Siege és a PUBG vitte el a legtöbb időt, de csak azért, mert a Destiny 2 viszonylag későn jelent meg. Közben meg még mindig ott áll elindítatlanul a Hellblade, meg még néhány hasonló kaliberű játék, amit egy lendületből is végig lehetne tolni, de hát ezekben nincs egy kis szám a neved mellett...
2017 számomra a csalódások éve volt gaming szempontból. Rengeteg játéknak szavaztam bizalmat a megjelenéskor, amik aztán csúfosan leszerepeltek és cserben hagytak. Ilyen volt a hónapokig döglődő For Honor, a félkész Wildlands, a bugyuta Minecraftos vonalat erőltető Telltale Games, a szóra sem érdemes Need for Speed Payback, vagy a pofátlanságot kimaxoló Destiny 2, amihez megvettem ugyan a Season Passt, de összesen 20 órát nem tettem bele a DLC-be, és őszintén megvallva nincs is kedvem visszamenni. Hatalmas potenciál volt ezekben a játékokban és fejlesztőkben, de a nemtörődömség és a profitmaximalizálás olyan mélyre rántotta őket, ahonnan nagyon nehéz lesz visszakapaszkodni.
Fogadom, hogy gyorséttermi kaját többet nem eszek... pálcikával.
Azt mondják 2018. a kutya éve lesz, de én egyelőre nem akarok kutyát, nem vagyok még rá felkészülve. Sokkal jobban örülnék, ha 2018. Kaci éve lenne, és sikerülne folytatni mindazt, amit idén elkezdtem. Sikeres évet várok, úgy szakmailag, mint emberileg és nyelvtanilag. Ha 2018. karácsonyán épp töltődik fel egy videó a százezer feliratkozós GameStar YouTube csatornára, miközben a nappaliban a barátnőm ajándékokat csomagol, és arról vitatkozunk, hogy a Detroit: Become Human, vagy az Anthem érdemli-e az Év Játéka díjat, akkor elégedetten fogok hátradőlni. A tavalyi kívánságaim többé-kevésbé teljesültek (bár Ken Levine játéka nem érkezett meg, és a lottón se nyertem, de lehet, hogy ehhez legalább egy szelvényt fel kellett volna adni), úgyhogy bízom benne, hogy egy év múlva is hasonlóan jó lesz az arány. Innen kívánok boldog új évet mindenkinek így előre is!
