Vajon milyen lehet olyan fejlesztőnek lenni, akinek a nevét hallva a legtöbb játékos mindent eldob és sikoltozva menekül? Mint amikor annak idején meghallottuk Uwe Boll nevét, vagy ha kevésbé voltunk szerencsések, már csak a film elején olvashattuk, hogy ő a rendező, de akkor már szinte nem volt mit tenni. Valami ilyesmi a City Interactive is: a legnagyobb jóindulattal sem lehet azt mondani rájuk, hogy az örökkévalóságnak alkotják termékeiket, vagy ha emlékezni is fogunk rájuk, akkor sem a hihetetlen magas minőség okán.
Szívtelen újságíró kerestetik
A fejlesztők vették maguknak a fáradságot, hogy kanyarítsanak egyfajta sztorit a játékhoz, és ne csak úgy, mindenféle egyéni ideológiák mentén kelljen a derék gémereknek szétlőniük a nácikat, így tehát nem maradunk történetvezetés nélkül, melynek alapját az amerikai Robert Hawkins jelenti, aki foglalkozását tekintve újságíró. Van egy szemüveges és stílusosan svájcisapkás serpája is, akit viszont rettenetesen zavar, hogy golyók röpködnek a feje mellett, ezért azonnali hatállyal Svájcba (biztos a sapka miatt) szeretne távozni. Hawkins is valami hasonlón töri a buksiját, de végül útjára engedi kollégáját, és úgy dönt, hogy a nagy sztori reményében inkább lengyelföldön marad, mert a halál felfegyverzett német milíciái itt aratnak és nem a tengerentúlon, neki pedig nagyon jól jönnének a címlapra a tömeggyilkosságok képei. Száz szónak is egy a vége, Hawkins zsurnaliszta úr egyetlen pisztollyal a kezében nekilát gyéríteni a náci bakákat és tiszteket, miközben a kilőtt lövedékek mennyiségével arányosan megy át egy egész komoly jellemfejlődésen, így nem lehet majd azt mondani, hogy a rohadt jenkit nem érdeklik az egymásra dobált hullák, csakis a nagy sztori lebeg a szeme előtt. Nem ez fogja kilökni a Piszkos tizenkettőt a háborús történetek márványcsarnokából, de legalább van.
Az első meglepetések
Ahogy a bevezetőben is írtuk, egy CI Games által fejlesztett játék olyan, mint amikor felelésnél az ember csak hallgat, aztán amikor be akarják írni az elégtelent, mégis azt bizonygatja, hogy ő készült. Most azonban valami megváltozott, mert amint elindítjuk az Enemy Frontot, egy igazán szépre szabott menüben találjuk magunkat, ami rögvest megadja az alaphangulatot, és a töltőképernyő is jóra sikeredett, melyen a képi elemek remek egységet mutatnak a zenével. Ez arra mindenképpen jó, hogy prekoncepcióink elhalványuljanak, és megpróbáljuk bemagyarázni magunknak azt, hogy miként az emberek, úgy a magukból időről-időre kétes értékű játékokat felböfögő fejlesztőstúdiók is képesek lehetnek előnyükre változni.
Megnézzük az intrót, megragadjuk a stukkert, belevetjük magunkat a történésekbe, és azt tapasztaljuk, hogy a fegyverek hangjai, illetve a környezeti zajok igazán jók, miközben a játék nemcsak egy főküldetés mentén taszigál minket előre, hanem időről-időre mellékküldetésekkel szolgál. Ezek javarészt abból állnak, hogy robbantsunk fel valamit, vagy mentsünk meg valakit a kivégzőosztagtól, de utóbbinál általában a hálás életben maradt azonnal elvezet minket egy olyan helyre, ami rogyásig van pakolva csúzlival és lőszerrel. Itt kell megemlítenem azt a nem elhanyagolható apróságot, hogy bár az útvonal meghatározásában nem fogunk tengernyi alternatívával találkozni, azért nem egy csőben szaladunk előre, hanem – korlátok között, de – megválaszthatjuk, merről hatolunk be az ellenséges területre.
Csitt, csak csendben… már mindegy!
Karrierünk első pillanatában tapasztalni fogjuk, hogy többféle harctéri technikát alkalmazhatunk, így lehetünk szellemként osonó halálosztók vagy az apokalipszis egyéni vállalkozója, aki körül minden felrobban, és fütyülve repkednek a golyók. A helyzet azonban az, hogy jómagam akárhányszor arra törekedtem, hogy a borda közé bökött bicskával áldozzak a zajtalanság oltárán, a vége rendszerint mégis tűzpárbaj lett, ahol viszont már semmi helye a finomkodásnak. Vannak azonban olyan küldetések, melyek eleve csakis a lövöldözésre építenek, de Varsó barikádjain nehéz is lenne elképzelni, ahogy a rohamozó németeket sorra szurkáljuk halálra, miközben hol egy féllánctalpas, hol egy tank kíván kicsinálni minket.
Érdemes beszélni egyébiránt a helyszínekről, melyeket egészen jól választottak ki és raktak össze, így hihető a francia falusi környezet, a norvégok fagyos világa, de a varsói felkelés lebombázott házai és a haldoklókkal megpakolt földalatti kórház is. Szívesen teljesítjük egyik küldetést a másik után, mert nemcsak arról van szó, hogy lőjünk le mindenkit, aki mozog és a célkereszt nem vált zöldre, ha belekerül, de folyamatosan valami érdekes feladatot is végre kell hajtani, legyen szó torpedózásról vagy egy vízerőmű szabotálásáról. Természetesen a fejlesztők nem hagyták ki a Sniper: Ghost Warriorból (és a Sniper Elite-ből) ismert killcam megoldást sem, ezért rendszertelenül ugyan, de megtekinthetjük, amint lövedékünk pörögve száguld, mígnem nagy vérfröccsenés közepette kiluggat egy nácit.
Amitől köhög a háborús gépezet
Aki azzal kezdte a cikkolvasást, hogy megnézte az értékelést, láthatta, hogy nem éppen csúcskategóriás százalékot kapott a játék, és ennek számos oka van, így többek között az, hogy a CryEngine 3-mal már megint nem tudtak mit kezdeni a CI Games emberei, és bár elsőre nem is tűnik olyan kopottasnak, ha elkövetjük azt a hibát, hogy párhuzamosan játszunk ezzel és a Sniper Elite 3-mal, gyorsan kijönnek a különbségek.
Beszélnem kell a szinkronról is: hiába hallhatók szép egyéni teljesítmények, ezekhez képest a Barátok közt egykori Hoffer Józsija fekete öves színészóriás. Főleg igaz ez azokra a hangokra, amelyek a statisztaként jelenlévő töltelékfigurákat jellemzik, akik olyan fahangon képesek a legnagyobb győzelemnél is hurrázni, mintha már egy fél napja a közterületen lévő fás szárú növények kivágásának és pótlásának törvényét próbálnák értelmezni.
A gép által elénk dobált ellenséges katonák is küzdenek mentális kihívásokkal, mert akár négyen is képesek egymás után ugyanazon az útvonalon futni a fedezékbe, így egy pillanatra sem jelenthet kihívást, hogy ugyanott likvidáljuk őket. Cserében viszont ellenállótársaink sem állnák meg a helyüket egy műveltségi vetélkedőben, hiszen képesek úgy lefolytatni velünk egy párbeszédet, hogy közben mi onnan ötven méterre vagyunk. Viszont túlélik azt is, ha a lábuk között gránát robban, mert jól tudják, csak akkor halhatnak hősi halált, ha a szkript megengedi nekik, és ez olykor elég zavaró.
A CI Games nem jár rossz úton, és ha nem ennyiért vesztegetnék az Enemy Frontot, akkor még azt is megkockáztatnánk, hogy nem olyan rossz, de így a hibákon elbukják azt, amit egyébként pozitívumként tudunk felsorolni. Ám ha tartják az irányt, akkor később akár egy valóban jó játékot is kiadhatnak… úgy 10-20 év múlva, addig viszont maradjunk a Sniper Elite sorozatnál.
