Az emberiségnek csak sikerült összehoznia egy nukleáris világégést. Terroristák 2021-ben egy összehangolt támadásban felrobbantották a világ legnagyobb atomerőműveit. A maroknyi túlélő földalatti bunkerekben keresett menedéket, de két emberöltő után megunták a sivár falakat és a felszínre merészkedtek. Tették ezt annak ellenére, hogy pontosan tisztában voltak azzal, hogy a sugárzás, a klímaváltozás és az ellenséges fosztogató túlélők megkeserítik a mindennapjaikat.
Pia, kaja és szex… pont ebben a sorrendben
Az újrakezdés alapja egy lestrapált lakóbusz lesz, a telepeseink innen kezdik el felépíteni az új civilizációt. Első és legfontosabb feladatunk a vízhordás és tárolás megszervezése lesz. Ehhez egy stég és egy közeli víztározó kell, ide gyűjtik a szorgos munkásaink az életető nedűt. Később persze esővizet is gyűjthetünk, de az már a legvégső eset. A szomjúság leküzdése után indulhat az élelemtermelés, építhetünk farmokat, halászhatunk, bogyókat gyűjthetünk, vadászhatunk, sőt még a befogott állatokat is tudjuk szaporítani.
A lényeg az, hogy próbáljunk meg minél változatosabban étkezni, ezzel tudjuk a telepesek egészségi állapotát megfelelő szinten tartani. Az időgyorsításnak köszönhetően hamar végeznek a kiadott feladatokkal, gyarapszik szépen a telep, de ha nem nem hintjük el a következő generáció magvait akkor bizony azon kapjuk magunkat, hogy lassan de biztosan kihalnak a kezdő telepesek és utánpótlás híján leáll a termelés az összes telepünkön. Az intimitás biztosításához elengedhetetlen a lakóházak építése, csak így születnek meg azok a dolgozók, akik átveszik a kiöregedett munkások szerepét.
Újrahasznosítunk, tehát vagyunk
A bázisunk anyagszükséglete folyamatosan nő, emiatt hamarosan meg kell szerveznünk a termelést. Kutató csapatokat kell szétküldenünk, hogy összeszedjék a még hasznosítható hulladékokat, majd azokból ki kell nyernünk az értékes alapanyagokat. Szövetet, fémet, műanyagot és elektronikai alkatrészeket halmozhatunk fel, ezek nélkülözhetetlenek álmaink bázisának felépítéséhez. A házak alapját az erdők adják, de a favágóinknak az újratelepítésről is gondoskodniuk kell, különben hamarosan egy kopár pusztaságban találjuk magunkat. (Ezen a ponton érdemes megjegyezni, hogy a játék marketingkampánya részeként a kiadó több tízezer facsemetét ültetett el.)
Idővel aztán felhúzhatunk iskolákat, hogy az új telepesek ne maradjanak analfabéták, kutatóközpontokban találhatjuk fel ismét a civilizált életvitelhez elengedhetetlen technikai vívmányokat, felderítőközpontokból indíthatunk expedíciókat, hogy felkutassák a letűnt kor értékes relikviáit. Később megjelennek a felszínen maradt túlélők hordái, hogy lerabolják a verejtékes munkával megszerzett javainkat. A pacifisták lefizethetik ezeket a fosztogatókat, de a hevesebb vérmérséklettel rendelkezők harcolhatnak is, a védművek gumilövedékekkel vehetik el a rablók kedvét az erősködéstől, de akár éles lőszert is bevethetünk.
Jól indul az Endzone, de néhány óra múlva azonban azon kapjuk magunkat, hogy kezd unalmassá válni a posztapokaliptikus valóságshow. Hamar elfogynak az újdonságok, egy idő után már nem olyan élvezetes visszaverni a támadásokat, átvezényelni a vízhordókat egy évszakokon átnyúló aszály vagy kiadós homokvihar után. Grafikában sem nyújt kiemelkedő vizuális élményt, nem ez lesz az a játék, ami miatt lecseréljük a néhány éves grafikus kártyánkat. (Nem mintha most bármelyik játék kedvéért olyan egyszerűen megtehetnénk). Az alapok kezdésnek elégségesek, de ha a fejlesztők nem pumpálják tele új tartalommal rendszeres időközönként, akkor megeshet, hogy inkább visszamegyünk a föld alá, bámulni az óvóhely szürke betonfalait.
