Aki egy kő alatt töltötte volna a '90-es évek elejét (vagy mondjuk még skizofrén módon egy pete- és egy hímivarsejt formájában várta az emberré válást), annak talán nem, mond semmit a világ egyik legőrültebb kalandjátékának neve, pedig a Day of the Tentacle annak idején egy zseniális alkotás volt. Beteg humorával, agyament karaktereivel és kattant sztorijával egyszerre mutatott méretes középső ujjat az addigra kissé elfáradó point'n'click stílusnak, és közben tényleg munkára késztette az agyat is olyan megoldásokkal, amit épeszű ember nem próbálna ki. És igen, ennek ellenére nem készült belőle hivatalos folytatás az elmúlt 25 évben - még jó, hogy a rajongók nem hagyják ezt annyiban.
Csáptörténelem két bekezdésben
Persze a Day of the Tentacle már eleve folytatásként indult, hiszen a LucasArts játékának elődje a még nyolcbites gépekre írt Maniac Mansion volt. 1993-ban azonban már minden adott volt ahhoz, hogy Dave Grossman és Tim Schafer legzakkantabb agytekervényeiből olyan játék születhessen, ami grafikailag és kidolgozottságában is tényleg átadja a nettó őrület magasfokát. Épp ezért érdekes, hogy a hihetetlen megbecsülést és kult-státuszt szerzett játék üzletileg nem volt olyan kirobbanó siker (15 évvel a megjelenése után is csak 80 ezer eladott példánynál járt). Talán ezért is nem erőltette a folytatást a LucasArts, meg persze azért, mert közben rájöttek, hogy a Star Wars franchise legtöbbször érzelemmentes csontig rágásával sokkal nagyobb üzletet lehet csinálni (és sajnos ezt teszik azóta is, de ez már egy másik, sokkal kevésbé vicces történet).
Szóval, a DoTT folytatás nélkül maradt. A hagyományos kalandjátékoknak azóta szinte teljesen reszeltek, némi fellendülést csak az hozott, amikor a régi kiadók jogi béklyóitól megszabadulva az egykori kult klasszikusokat jótét lelkek elkezdték új grafikával felturbózva kiadni. A The Secret of Monkey Island remasztere után 2016-ban Tim Schafer saját cége, a Double Fine színeiben végre kiadhatta a DoTT modernizált változatát is, amit imádott a nép, de folytatásról még ezután sem lehetett hallani.
Ha a hegy nem jön Dr. Fredhez...
Bár a Day of the Tentacle üzletileg sem akkor, sem azóta nem lett a "kirobbanó üzleti siker kifejezés" definíció mintapéldánya, a kult-státusza megkérdőjelezhetetlen. Épp ezért nem is csoda, hogy egy mindössze négyfős fejlesztőcsapat úgy döntött, hogy ők bizony nem várnak a sosem érkező folytatásra, inkább megcsinálják maguk.
1995 májusában adtak hírt először a projektről, és persze azóta eltelt három év, az egyébként polgári munkahelyen güriző, Catmic névre hallgató kvartett szép lassan összehegesztette a játékot, amelyet pontosan két napja tettek elérhetővé teljesen ingyenesen az itch.io platformon, amely indie játékok gyűjtőhelye egyébként. Tessék, itt a link, lehet leráncigálni a játékot, ami teljesen ingyenes, szóval ellenvetés nincs, klikk, bzzzzzzzz, play.
Persze félreértés ne essék: a Return of the Tentacle: Prologue névben nem véletlenül van ott az "előszó" kifejezés. A játék ugyanis kényelmesen végigvihető egy óra alatt (és ha lehet, ne kezdjetek el végigjátszásokat keresni, sokkal mókásabb magatoknak rájönni a feladatok megoldásaira). Aztán minden értelmet nyer, amikor az eleve ingyenes játék végén a stáblistában (amelyet egyébként a játékból "kikacsintó" főszereplők vezetnek fel) többször kiemelik, hogy miért is így készült és így beszerezhető a RotT:P (de szép ez így rövidítve, nem?). Arról van ugyanis szó, hogy hiába nem hivatalos folytatásról van szó, a Catmic tényleg szeretné teljes játékká kibővíteni a kalandot, és ezért azt szeretné, ha mindenki tudna róla. Szóval a feladat az, hogy mindenki húzza szépen le a játékot (amely PC mellett Mac OS és Linux rendszerekre is elérhető), aztán szóljon róla mindenkinek, sőt mindenkinek IS. Legyen belőle zizgés, terjedjen az ige, amitől a fejlesztők azt remélik, hogy végül az egész eljut akár Tim Schaferhez, vagy bárkihez, aki tovább tudja lendíteni a projektet a teljes játékká válás útján.
Csáp, arasztok! Visszatértem!
A Return of the Tentacle: Prologue alapsztorija nagyjából ott veszi fel a fonalat, ahol a klasszikus előd eldobta. A világot leigázni szándékozó Lila Csáp elbukott, és a golyós tudós, Dr. Fred lekicsinyíti, és begyömöszöli egy borítékba, hogy elküldje az Antarktiszra, vagy Szibériába, vagy Csepel gyártelepre, a fene tudja, szóval valami olyan helyre, ahonnan nem szabadulhat. De a levelet saját hörcsögére bízza, aki elfárad a futásban a postáig, így inkább visszaviszi a levelet a tudós postaládájába.
A kezdő képsorokban a DoTT egyik főhősével, Bernarddal nyitunk: az SZTK-keretes szemüveget viselő geek levelet kap a Lila Csáptól (és hát csakis tőle jöhetett, hiszen lila a levélpapír, és aláírta, hogy Lila Csáp), miszerint újra itt van és csakazértis leigázza a Földet. Így hát Bernard és két társa, a kerek rocker Hoagie és a kellemesen besztóndult Laverne újra Dr. Fred házába utazik, hogy rendet tegyen. Ott pedig egy újabb időgép várja őket (ezúttal az időbudi helyett időmosógép, ne is kérdezzétek), a triónak pedig ismét vissza kell mennie az időben, hogy megakadályozza a Lila Csáp elszabadulását.
Az egy órás játékidő alatt is látszik, hogy nagyon nagy törődéssel készült minden. A grafika egy az egyben levette a nagy előd összes nüanszát, a zene szintén hűen hülye, még a feliratok karakterei is az eredeti formát használják. A poénok egy icipicit kevésbé agyhalottak, mint a DoTT esetében, de azért van itt is kattanás rendesen, a feladatokhoz pedig megint kellően megtekert agyakra lesz szükség. Külön piros pont jár egyrészt azért, hogy még a szinkronhangokat is az eredetiekhez nagyon hasonló megszólaltatókra bízták (néhány esetben még azon is elgondolkodtam, nem ugyanaz-e a színész, de ezt egyelőre nem tudtam leellenőrizni), talán csak Laverne eredetileg álmosra szívott nyünnyögése sikerült most átlagosabbra. És még olyan apró poénok is bekerültek, mint a szintén klasszikus Sam & Max kalandjáték két főhőse, a nyugodt detektív kutya és izgága nyúl társa. Szóval tényleg érezhető a játék minden pillanatán, hogy igazi rajongók készítették nagy műgonddal és szeretettel.
Az irányítást sikerült még közérthetőbbre venni, jobb egérkattal használjuk, ballal pedig megvizsgáljuk a kurzor alatti tárgyat, az inventory a képernyő aljára húzott egérrel csalogatható elő, és ennyi az egész. A játék egyébként angol mellett még nagyjából tíz másik nyelvre is átváltható, bár magyar még nincs benne, de ha akad egy elég agyament csapat a szinkronhoz és a fordításhoz, akár fel is vehetnék a kapcsolatot az alkotókkal, hmmmm?
Mivel láthatóan nulla marketing büdzséből gazdálkodnak, ezért tényleg az a legjobb módja a hype gerjesztésének, hogy egyrészt aki tud, beszéljen róla. Tolja az infót Facebookon, Instagramon, Twitteren, MySpace-en, iWiW-en, füstjelekkel, és kiabálja körbe a piacon. Komolyan rápörögtem, hogy vajon mi lenne, ha Tim Schafer és tettestársai felkarolnák a projektet, és pár éven belül egy valódi, teljes értékű, sok órán át zsibbasztó új Tentacle epizóddal gazdagodhatnánk. Különben is, a Lila Csáp szabadon mászkál, ezt nem szabad ennyiben hagyni - ráadásul olyan csodaszép cliffhangerrel ér véget ez a prológus, ami egy még zizzentebb folytatás lehetőségét vetíti előre. Ugye, meglesz?
