Életről és halálról dönteni a legnagyszerűbb érzés egy játékban

Becsülendő, amikor egy fejlesztőcsapat maximális transzparenciára törekszik, folyamatosan tájékoztatja a célközönséget az aktuális projekt állásáról, valamint több körben is lehetőséget ad (igaz, nem mindenkinek) a játszható buildek kipróbálására. Ennek megvan az az előnye is, hogy az alfákban és bétákban résztvevőktől gyűjtött adatok, továbbá a tőlük származó visszajelzések segítenek a hibák kiszűrésében, a mechanikák finomhangolásában és amennyiben szükséges, azok teljes átdolgozásában.

Hasonlóképpen tett a Pathfinder széria mögött álló Owlcat Games is, amely szűk fél évvel ezelőtt a világ első Warhammer 40,000-es CRPG-je, a Rogue Trader alfájába, most pedig a zárt körű bétájába invitálta az előrendelőket és a sajtó képviselőit, akiknek így volt alkalmuk róla meggyőződni, hogy a fejlesztők láblógatás helyett szorgalmas munkával töltötték az elmúlt hónapokat.

Ó kapitány, kapitányom!

Az újabb, immáron jelentősen kibővített build megadta nekem azt, amit az alfa még megtagadott tőlem: végre a saját szám íze szerint szabhattam testre a leendő kalmárfejedelmem. Tiberius (így neveztem el) testalkatától a haján és arcszőrzetén át egészen a hegekig, tetkókig és implantátumig bármit módosíthattam, minden megtalálható a karakterkreátorban, amit ebben a műfajban el lehet várni. A külsőnek persze az égadta világon semmi hatása a játékmenetre, nem úgy hősünk hátterének (származás, addigi pályafutás stb.), képességeinek, valamint az általunk bejárni kívánt karrierösvénynek, ami a karakterosztály megfelelője (lehetünk például gyanús pillantásokkal méregetett psykerek, harcban edzett veteránok, vagy akár született vezetők is). Utóbbi választásunk egyértelműen megszabja, hogy a későbbiekben milyen irányban fejlődhetünk tovább. Én órákig el tudok ezzel pepecselni, de aki nem szívesen húzná az időt, nyugodtan belebújhat valamelyik gyárilag előkészített von Valancius örökös bőrébe.

Ha már szóba kerültek a beállítási lehetőségek, akkor feltétlenül szót kell ejteni a nehézségről, amiből pillanatnyilag két szintet különböztet meg a Rogue Trader: core és normal fokozatot. Az előbbi hűen követi a táblás játék szabályrendszerét, az utóbbi valamelyest lejjebb csavarja a kihívás mértékét, de tucatnyi csúszkán tudjuk még finomhangolni az élményt, akár megkönnyíteni, akár megnehezíteni akarjuk a dolgunkat. Mindazonáltal még maximális segítséggel sem válik sétagaloppá a kaland, a mobok ugyanúgy képesek komoly károkat okozni, mint a kisebb-nagyobb bossok.

Miután ezekkel végeztem, rögvest kezdetét vette a többórás, jobbára lineáris ösvényen haladó, de a játékost már eközben drámai döntéshelyzetek elé állító prológus, mely a Pathfinder: Kingmaker és a Pathfinder: Wrath of the Righteous mintájára a tutorial szerepét is betölti. Az alfában még sötétben botorkáltam, már ami a felemelkedésem körülményeit illeti, mivel az a sztori második fejezetével indult. Most ellenben, hogy megismerhettem az odáig vezető eseményeket, még inkább sajátomnak éreztem a kivételes szerepet, és még jobban élveztem az azzal együtt járó hatalmat, amelyért keményen megküzdöttem. Parancsomra ezrek készek feláldozni az életüket, döntéseim nyomán egész világok szűnhetnek meg létezni, vagy kaphatnak esélyt a túlélésre, egyetlen intésemre bárkit kivégeznek, aki tiszteletlenül merészel szólni hozzám, de akár engedetlenkedő gyerekek megfenyítését is elrendelhetem. Élet és halál ura vagyok.

Az árulással súlyosbított, fordulatokkal teli kezdés megadja az alaphangot, és van annyira izgalmas, hogy érdekeljen, hová tervezik kifuttatni az írók. Ki akarom deríteni, hogy milyen erők mozgolódnak a háttérben, és látni szeretném, hogy képes leszek-e ellenállni a Káosz csábításának, ami egy magamfajta opportunista kalmárfejedelem számára vonzóbb lehet bárminél, amit az Arany Trónust szolgálva jutalmul remélhetek.

Lábaim előtt a világ

Mihelyst átverekedjük magunkat a hosszúra nyúlt bevezetőn, fokozatosan kinyílik előttünk a Koronus térség, de mielőtt képessé válnánk a csillag rendszerek között utazni, még pótolnunk kell a veszteségeket, megfelelő embereket találnunk az üresen maradt kulcspozíciók betöltésére. A toborzást jól megírt küldetésekbe ágyazta az Owlcat Games - ahogy az alfa kapcsán már elmondtam, úgy most is csak ismételni tudom, hogy a magas színvonalú írás a csapat egyik erőssége. Azért pedig végtelenül hálás vagyok, hogy nem egyszerre borul a nyakunkba az összes teendő, és nem azonnal válik elérhetővé minden opció, mert riasztóan sokáig tartana beletanulni a felfedezésbe, a kolonizálásba, a kereskedelembe és az űrcsatákba is a harcrendszer kiismerésével párhuzamosan. Az utóbbi körökre osztott, akció- és mozgáspontos, a környezeti adottságok (értsd: fedezékek, aktiválható automata fegyverrendszerek stb.) kihasználására építő, az XCOM és a Wasteland játékok megoldására emlékeztető rendszer. Továbbra is fájó hiányosság, hogy nem lehet testhelyzetet váltani a pontosabb célzás érdekében, és hogy kisebb felületet nyújtsunk a ránk tüzelő ellenfélnek, de a meglepően hatékony közelharc, a különleges képességek (például pszichikus csapások) és a momentumrendszer (amiről ebben a cikkben olvashatsz részletesen) miatt így is roppant élvezetesek az összecsapások. Annak ellenére sem untam meg őket, hogy a játékidő jókora hányadát teszik ki.

Ennél valamivel kevesebb időt töltünk majd azzal, hogy a von Valancius dinasztia zászlóshajóját, egy strapabíró és nagy tűzerejű fregattot terelgetve pusztító űrcsatákban vegyünk részt. Nincs másik hajónk, nem építhetünk ki flottát, de ezt az egyet átnevezhetjük és alaposan fel is tuningolhatjuk egy sor fejlesztésnek hála. Az összecsapások jóval kidolgozottabbá váltak az alfa óta: a folyamatos manőverezésen és a pajzsok fenntartásán túl okosan kell használnunk a tisztek képességeit is a siker érdekében. Az ellenséget nemcsak ágyúkkal sorozhatjuk meg, hanem manuálisan irányítandó torpedókkal is célba vehetjük, valamint bevethetjük a birodalmi csatahajók egyedi fegyverét, az öklelést is. Persze a többieket sem kell félteni, a kalózok például hajlandóak megpattanni, ha vesztésre állnak, ezzel is megfosztva bennünket az értékes zsákmánytól és a sérülések befoltozásához használt roncsdaraboktól. Az Aeldari hajók holomezőket tudnak létrehozni, míg a Drukharik annyira fürgék, amikor nem támadnak, hogy szinte képtelenség eltalálni őket.

A nagyság ígérete

Kétségtelen, hogy nem való mindenkinek a Rogue Trader, ma már archaikusan ható izometrikus nézete, komplexitása sokakat elriaszthat, viszont a bétával töltött idő után meggyőződésem, hogy simán versenyben lesz az év szerepjátéka címért még úgy is, ha a riválisai között olyan nagyágyúkat találunk, mint a Hogwarts Legacy, valamint a megjelenés előtt álló Baldur's Gate 3, Final Fantasy XVI és Starfield hármasa. Az, hogy az Owlcat Games egy inkvizítor, űrgárdista vagy csatanővér helyett egy kalmárfejedelmet választott alkotása főszereplőjének, kellő rugalmasságot biztosít ahhoz, hogy a moralitás teljes spektrumát bebarangolhassuk, és ne kelljen körmünk szakadtáig ragaszkodnunk a Birodalom dogmáihoz, vagy mindenáron behódolnunk a Káosz isteneinek. Bétáról lévén szó, egyes funkciók még hiányoznak, mások tökéletlenül, vagy egyáltalán nem működnek, de ezzel egyrészt a fejlesztők is tisztában vannak, másrészt bétától senki sem vár el tökéletességet, még az Istencsászár sem.