Elvonatkoztatva attól, hogy Sam Fisher mindenféle játékban szerepelt már a 2013-as Blacklist óta eltelt években, csak Splinter Cellben nem, a lopakodós játékok műfaja egyáltalán nem halott, illetve sokan használják a lopakodást, mint opcionális játékstílust. Az IO Interactive januárban zárja le aktuális Hitman trilógiáját, a Watch Dogs: Legionnek is elemi része volt a sunyulás, a The Last of Us Part II-ban szintén különösen ajánlott volt csendben, észrevétlenül tevékenykedni, és azért az Assassin's Creed: Valhallában is lehetett asszaszinhoz méltó módon öldökölni, még ha sokszor a nyílt konfrontáció hatásosabbnak is bizonyult.
Nem AAA szinten is sokan próbálkoznak lelkesen, az utóbbi években olyan remek alkotások jöttek, mint az Aragami, az Untitled Goose Game, vagy a Mark of the Ninja, meg persze a Shadow Tactics és a Desperados III. Az El Hijo: A Wild West Tale még ezekhez képest is kevésbé ambiciózus, de nem is a játékmenetében kell keresni az igazi lényegét.
Ez a felnőttek világa
A játék főszereplője egy hatéves kisfiú, aki a vadnyugaton eltűnt édesanyját keresi, de ebben szerzetesek, banditák próbálják megakadályozni. Miután a farmon, ahol éltek, nem maradhatnak többé, a gyermek egy kolostorba kerül, viszont a bezártságot nem bírja sokáig.
Tekintve, hogy hatévesként kevés esélye lenne nyílt ökölharcban vagy tűzpárbajban, eszét (vagy hát a játékosét) használva haladhat végig az egyre nehezedő pályákon. Elbújhat asztalok alatt, vázákban, koporsókban, elterelheti ellenfelei figyelmét csúzlival, tyúkokkal és különböző tárgyakkal, valamint kihasználhatja, hogy árnyékban nem veszik észre. Fokozatosan növekszik eszköztára, csúzlija mellé felhúzható robotot, lila ködöt képző, őt elrejtő növényt, illetve ellenfeleit ideiglenesen megbénító, egyes akadályokat szétrobbantó tűzijátékot kap.
Az ellenfelek rettentő egyszerűen viselkednek, ami a lopakodós játékoknál gyakorlatilag elvárás, hiszen fontos, hogy pontosan tudjunk tervezni, kifigyelhessük a mintákat, és ezek alapján alkossuk meg taktikánkat. A korlátozott lehetőségek miatt viszont hiába nyílnak meg új opciók, és hiába próbálták például különleges pályákkal színesíteni a játékot (az egyiken egy hullámokban támadó homokvihar elől kell fedezékekbe bújni, de van csillében utazás is), nem kínál igazi kihívást. Bár vannak alternatív útvonalak, soha nem nehéz rájönni, hogyan kell továbbhaladni, és hiába áll rendelkezésünkre számos eszköz, többnyire adott, melyiket mikor érdemes használni.
Szeretettel készült
Az El Hijo varázsa sokkal inkább a művészi megvalósításában és elemi bájában rejlik. Alacsonyabb felbontás mellett is gyönyörű és kidolgozott minden terület, az átvezető animációkat mintha egy rajzfilmből ragadták volna ki. A pályákon találkozhatunk más gyerekekkel, akik szolgaként teljesítenek valami unalmas feladatot, de odamehetünk hozzájuk, hogy feldobjuk a napjukat, és megmutassuk, az élet nem olyan szomorú, mint amilyennek adott pillanatban látják.
Szintén nagyon aranyos, ahogy a gyermek egy sombrero alá bújva képes rejtőzködni, és tele van az egész játék hasonlóan ötletes, mókás pillanatokkal - meg néhány egészen szomorúval és sötéttel is, de hát eleve onnan indulunk, hogy leég a gyermek háza és elszakad az anyjától.
Aki nem azt várja el az El Hijótól, hogy valami újat mutasson a lopakodós műfajon belül, pusztán valami szívmelengetőre vágyik, az jól fog szórakozni vele. Nem hosszú, 3-4 óra alatt még a gyermekek felszabadításával együtt is teljesíthető, cserébe viszont nem is drága.
