Ha az Editors nevét emlegetjük egy átlagos füllel megáldott honfitársunknak, akkor általában kétféle reakcióra számíthatunk: az egyik az, hogy a kedves illető azt sem tudja, hogy miről beszélünk, a másik esetben pedig rögtön rávágja, hogy „amelyik olyan mint az Interpol!". 2 remek lemez után azonban már ideje volt, hogy ez változzon, ennek első lépése az In this Light and on this Evening.
Változni kell
Tom Smith zenekarával leginkább az volt a baj, hogy csak akkor érkeztek meg a brit gitárpop színtérnek nevezett buliba, mikor az már javában tartott. És bizony, ha Dunát (vagy Temzét) lehet rekeszteni az indie gitározgatós zenével, akkor nehéz megmutatni, hogy mennyire is zseniális egy banda. Pedig aki kilátogatott a hazánkban tartott két koncertjük valamelyikére (mert ilyen se nagyon van, hogy egy menő zenekar duplán látogat el országunkba egy éven belül), akkor könnyen érthetővé válhat, hogy miért is lehet őket szeretni. Tom Smith szinte szétesik a színpadon, látszik, hogy élvezi a játékot, a dallamos gitárnyúzás mellett pedig énekhangjával nedvesre áztatja az első sorban álló hölgyek fehérneműit, de néha még a férfiakét is. Ehhez pedig remekül asszisztál a mögötte felsorakozó banda. Mindezek ellenére ugyanakkor mindvégig ott volt a kritikák és a hallgatók mondataiban az a mágikus hasonlítgatás: Joy Division, Interpol, vadabbakban pedig a Coldplay. A banda csak úgy kerülhetett ki ebből a körből, ha valami merőben más színtéren kezd el mozogni.
Elektró s minden mi jó
E lépésként született meg a legújabb, 3. stúdió album, mely a gitárokat a háttérbe, mellékszereplővé szorítja vissza, és főszerepet ad a szintis és elektrós hangoknak. Merész lépés ez, hiszen ilyenkor rendre elhidegülhetnek az ősrajongók, az újak számára pedig lehet, hogy nem elég jó a hangzás. Szerencsére nem így történt, ugyanis ami miatt elsősorban lehetett szeretni az Editorst, maradt változatlan: az ének továbbra is édes a fülnek, a szövegek nem tucat prédikák, maradt az a kedves melankólia, mint eddig, csupán a körítés változott. Az új virágzását élő szintipop mezején is élvezetesen táncoltat az Editors, melyet az első maxiként megjelentetett Papillon is remekül tükröz. A számok elkülönülnek egymástól, szó nincs arról, hogy egy gyors váltás keretein belül féltek kihasználni a gépzene adta lehetőségeket és minden számban ugyanazt az effektet erőltetnék újra és újra. Merítettek ők az utóbbi évtizedekből szinte mindenhonnan, erre talán az egyik legjobb példa a Bricks and Mortar, melyet átjár a Terminátor filmek zenéjének hangulata. A lemez 9 műjét hallgatva elszáll az idő, nincsenek mélypontok, nincsenek kötelező betétek, melyeket elteker inkább az ember. Csupán egyetlen egy alkotás van, mely kicsit kiemelkedik a társak közül: Az Eat Raw Meat = Blood Drool talán a legaddiktívabb mind közül, könnyen megjegyezhető refrénnel és fülbemászó, majd magát odaláncoló dallammal. Mondhatnám, hogy ez egy kitűnő album, azonban a helyzetet az árnyékolja be, hogy a remek átállás ellenére csupán egy frissebb és divatosabb irányzat anyagát tették le az asztalra az együttes tagjai. Kiváló, az idő vasfogának ellenálló szerzemények ezek, de lehet, hogy ha a gitárok több szerepet kaptak volna, akkor messze-messze túlmutathatott volna a lemez a szintipop világán.