Miközben ezeket a sorokat írom, épp telepítem a Left 4 Deadet a gépemre. Két nap múlva kezdődik a hagyományos éves LAN-party a haverokkal, ahol minden évben előkerül a Valve klasszikusa. Mert hiába játszottuk rongyosra pályáit az elmúlt években, még mindig tud meglepetéseket okozni. Hiába telt el a megjelenése óta tíz esztendő, még mindig eszméletlenül részletes, brutális és szórakoztató. Mert van egyénisége, sajátos attitűdje. Pontosan ezek hiányoznak az Earthfallból, bármennyire is szerették volna lemásolni minden idők legjobb kooperatív játékát a fejlesztők.
Olyan, mint a Left 4 Dead
Valahogy úgy nézhetett ki az első Earthfall dizájneri meeting, hogy a Left 4 Dead Wikipédia-oldalán a zombi szót mindenhol alienre cserélték. Most is négy túlélő néz szembe a világvégével, csak rothadó hullák helyett úgynevezett drone-ok próbálják meg elpusztítani a civilizációt. És ki hitte volna, vannak köztük erősebb, különleges képességekkel felvértezett egyedek is. Például az, amelyik rád ugrik, és leteper, vagy amelyik felrobban, és taknyot fröcsköl szét, vagy amelyik felkap, és elvisz magával. A két fejezet öt-öt küldetést kínál, amelyek egy többé-kevésbé összefüggő sztorit próbálnak kiadni. Van egy tucat különböző fegyver, amiket a pályákon szedhetünk össze (vagy egy 3D-nyomtató segítségével gyárthatunk magunknak, mert már itt tart a technika), meg persze gránátok és különleges bombák azokra az esetekre, amikor a lőfegyver már nem elég. Játszhatunk egyedül (ilyenkor botok kísérnek bennünket a biztos halálba), vagy keríthetünk három társat, hogy együtt vágjunk neki a nem kifejezetten hosszú kalandnak. A rövidebb pályákat 15-20 perc alatt ledarálja az ember, így kapkodnunk sem igazán kell ahhoz, hogy 4-5 óra alatt kivégezzük az egész kampányt. Maga a történet közepesen érdektelen, de hála néhány kisebb csavarnak (mint például a fegyverprototípus, amit megkaparinthatunk az egyik pályán) azért tud meglepetést okozni. Sajnos a programozók nagyjából eddig figyelhettek, mikor a dizájner elmagyarázta, hogy milyen játékot szeretne.
Nem olyan, mint a Left 4 Dead
A Valve zombis lövöldéjének titka a részletekben rejlik. Az olyan apróságokban, mint hogy a kampány nemcsak egymás mögé hányt pályák összessége, hanem valóban összefügg, és átvihetjük fegyvereinket egyik helyszínről a másikra. Hogy bár a fő küldetés nem változik, mindig máshol jön a tank (egy szinte megállíthatatlan izomkolosszus), máshol találjuk a különböző fegyvereket (és nem mindig ugyanabban a kamionban rejtőzik ugyanaz a mesterlövészpuska). Márpedig bármiféle változatosság nélkül az újrajátszhatóságnak lőttek, pedig hatalmas szükség volna rá egy ilyen rövid a kampánnyal rendelkezőjátéknak. A Left 4 Dead különleges fertőzöttjei tényleg félelmetesek, és az ember ész nélkül rángatja az egeret, amikor meghallja Jockey nevetését a sötétben. De most tényleg, ki gondolta komolyan, hogy a csupasz, gazellatestű, zsiráfnyakú, polipszájú űrlényt bárki komolyan fogja venni? Az ember úgy érzi, tényleg ott van az apokalipszis közepén, ahol fröcsög a vér, szakadnak a végtagok, és a sörétes puska minden egyes elsütése után megbánjuk, hogy nem hoztunk fülvédőt.
Ezzel szemben az Earthfall fegyvereinek kinézete ugyan valóban enyhén futurisztikus, a hangzásuk és a kezelhetőségük nagyon elmarad az elvárttól. Ráadásul nincs a fegyvereknek szórásuk, és emiatt valahogy dög unalmassá válik a gunplay, és a lövöldözés inkább csak teher, mint élvezeti faktor a játékban. Ennél is kriminálisabb a közelharc. Mind az idegenek ellökésének animációja, mind a gyalogsági ásóval vagy bozótvágóval hadonászás súlytalan, az ember nem is igazán tudja vagy érzi, mikor találta el egyáltalán az ellenfelet. Pedig lehet ezt a Left 4 Deadnél jobban is csinálni, amit remekül bizonyított a Vermintide, az Earthfallnak azonban a hiányosságait gyarapítja. És ha már hiányosságokról beszélünk, sikerült az egyik legalapvetőbb funkciót kihagyni a játékból. A hatalmas káoszban az az egyik legfontosabb, hogy gyorsan és pontosan adjuk át a fontos információt, hogy megértessük a másikkal, mit szeretnénk. Éppen ezért kiabálnak be a karakterek a Left 4 Deadben, ha mondjuk lőszert vagy fájdalomcsillapítót találnak, és ezért van egy dedikált gomb arra, hogy a meglelt tárgyakat körvonallal kiemeljük, mindenki számára láthatóvá tegyük. Itt ez teljesen kimaradt, holott ha alaposan tesztelték volna a játékot, rájöttek volna, hogy alapvető szükséglet az egyértelmű jelzésrendszer, aminek mindenki érzi a hiányát. Mert miközben a hordával viaskodunk, ritkán érünk rá egyhelyben állva megvárni a többieket, hogy megmutassuk, melyik beugróban bukkantunk rá a kötszerre.
Márpedig gyakran vetik ránk magukat tömegestül a dögök. Akkor, amikor valóban nagy zajt csapunk, megszólal egy sziréna, vagy beindul egy daru, teljesen hihető, hogy a nyomunkba erednek. Ám az Earthfallban már egy csörlő beindítása, egy akkumulátor töltöttségének ellenőrzése vagy egy kapu kinyitása is felriaszthatja a szunyókáló űrlényeket. A kedvencem az volt, amikor egy laptopról kellett fájlokat letölteni, és még ettől is ránk szabadult egy fél bolygónyi szörnyeteg. Indokolatlan megoldások sora ez.
Egy pillanatra szerettem
Az Earthfall egyetlen szerencséje, hogy kooperatív túlélőjátéknak született, ennek a műfajnak pedig az a sajátossága, hogy egy jó társaság még a legrosszabb játékot is képes élvezetessé tenni. Elegendő egyetlen menő dolog vagy egy apró villanás, amiből viccet csinálhatunk, és máris jól szórakozik a csapat. Ez persze a hosszú távú üdvösséghez kevés lesz, de arra talán elég, hogy megtartson néhány játékost, amíg a fejlesztők kijavítják a hibákat és hiányosságokat, illetve elkezdik tartalommal megölteni a játékot. Addig meg játsszatok inkább a Left 4 Deaddel!
