Bár elsőre egyszerű feladatnak tűnhet, valójában cseppet sem könnyű egy igazán jó Dragon Ball játékot összehozni. Egy átütő sikert elérő Dragon Ball címnek ugyanis kettő feladata lenne: egyrészt meg kellene tartania a régi rajongók töretlen szerelmét, másfelől pedig az újoncokat is be kéne vonzania, azokat a játékosokat, akik vagy a műfaj, vagy a téma miatt eddig még nem kattantak rá Son Goku és népes kompániájának meséjére. Azt már most elárulhatom, hogy a Dragon Ball Z: Kakarot sem tudott jól szerepelni mindkét tekintetben, de legalább az elmondható róla, hogy mindent megtett a rajongók kegyeinek kereséséért, e mellé viszont már nem maradt a fejlesztőknek elég energiája arra, hogy minden potenciális játékos igényének megfeleljenek. Sajnos végül az izgalmasnak tűnő játékmechanikák java mesterséges időhúzónak bizonyult, ezt pedig tényleg csak azok fogják megbocsátani, akik ha tehetnék, a nap huszonnégy órájából legalább huszonötöt Goku, Vegeta és a többi szupercsillagharcos (bocsánat, Super Saiyan, nem akarok senkivel összekülönbözni az esetlen magyar fordítások miatt) bőrébe bújva töltenének.
Cha-La Head-Cha-La
A Dragon Ball Z: Kakarot nyílt világú akció-szerepjátéknak hirdeti magát, ami ha nem is hazugság, de azért minimum egy kis csúsztatás. Valóban egy nagyjából nyitott világban kalandozhatunk, de ez a környezet valójában szinte teljesen üres, pár NPC mellett csak egy-két kóbor dinó mászkál a prérin. A Dragon Ball univerzum összes, többé vagy kevésbé ismert szereplője el van itt szórva, de be kell látni, bizony nincsenek ők annyian, hogy megtöltsenek egy ekkora terepet. Persze azért nem egy totálisan sivár tájat kapunk, alaposan teleszórják az egyes pályarészeket színes gömbökkel, úgynevezett Z-Orbokkal. Föl s alá repkedve folyamatosan gyűjtögethetjük ezeket a gömböket, amelyekre nagy szükség is van, ugyanis velük oldhatjuk fel a játszható, illetve segítőként mellénk szegődő karakterek újabb és újabb képességeit. Aktív és passzív skilleket is szerezhetünk (fontos, hogy mindet, tehát a passzívakat is manuálisan kell betárazni az összes karakternél, erről semmiképp se feledkezzetek el), az egyes képességeknek pedig fejlettebb, magasabb szintű változatai is feloldhatóak. Ha viszont valami teljesen újfajta technikára fáj a fogunk, akkor ezért egy harci tréninget kell teljesítenünk az erre kijelölt helyszínek egyikén. Ez gyakorlatilag egy újabb bunyót jelent, de a harc elindításához D medálokra is szükségünk lesz, amikből ugyancsak egy csomót találhatunk világszerte. A fejlődési rendszer tehát eddig még cseppet sem bonyolult. A gömbök gyűjtögetése az első pár órában még jó mókának tűnik, hiszen ki ne akarna szabadon repkedni a széria hőseivel, de sajnos nagyon hamar monoton rutinná válik az egész. És sajnálatos módon ez még csak az első azon mesterségesen generált időhúzó játékelemek között, amelyek a nagyi végtelenségig nyújtott rétestésztájává változtatják az egész játékot.
Részletesség bármi áron
A világ elméleti nyitottságába már csak azért is bele lehetne kötni, mert a történet során eléggé meg van kötve a kezünk. A Kakarot ugyanis feldolgozza a teljes Dragon Ball Z történetfolyamot, a híres anime mind a 291 epizódját, a Saiyan harcosok érkezésétől fogva a Namek bolygón zajló csatákon és az egész Frieza szálon át, egészen az androidok és Cell történetéig, valamint a Buu elleni harcokig. Nem marad ki tehát semmi sem, és ez egyszerre áldás és átok. Bár a sztori nagy fejezetein belül is alkalmunk nyílik mellékküldetéseket megoldani (amelyek között akad pár mókás darab, de nagyjuk végtelenül unalmas és egyhangú), főként az előre kijelölt karaktert irányítva haladunk nyílegyenesen a történet következő állomásáig. Mindehhez átvezetők végeláthatatlan sora párosul (ezeket egyébként angolul és eredeti japán nyelven is hallgathatjuk), pár óra után pedig tényleg azon fogjuk magunkat kapni, hogy nagyrészt teljesen az animesorozat újranézésével töltjük az időt, és inkább magát a mozizást szakítja meg néha a harc, nem pedig fordítva. Az elcsúszott arányok szerintem a legtöbb játékos számára inkább terhesek, mintsem szórakoztatóak lesznek, nem azért ül le az ember egy dedikáltan akció-szerepjátékként hirdetett cím elé, hogy lépésről lépésre haladjon egy már jól ismert történetben, a tényleges játék helyett pedig ideje nagy részében újra megnézze azt a sorozatot, amit valószínűleg már nem is egyszer látott korábban - persze ha esetleg most találkoznátok először az egész Dragon Ball jelenséggel, akkor minden vicc új lesz a számotokra, ez kétségtelen. Valamilyen szinten vissza kellett volna venni a teljes kánon szolgai visszamondásából, mert a végeredmény nehezen emészthető, és gyanítom, hogy sokan éppen ezért teszik majd le félúton a Kakarotot.
A sztori nagy fejezetei közötti időszakban legalább valóban teljesen elengedik a kezünket, és örvendezhetünk a totális szabadság miatt. Ilyenkor újabb mellékküldetéseket teljesíthetünk, de ezek a missziók még mindig megmaradnak általában a "verj le három robotot", "szedj össze két paradicsomot és három tojást" szintű feladatoknál. Ezt az időt leginkább arra érdemes használni, hogy minden játszható karaktert és segítőt felszintezzünk, új képességekkel lássunk el. Mivel a választható hősöket és a harc közben mellettünk bunyózó segítőket is egyenként kell fejleszteni, nem kevés óra telik majd el ezzel a feladattal.
Némileg gyorsítható a dolog, ha összeszedjük a híres-nevezetes sárkánygömböket.
A varázsgolyók véletlenszerűen jelennek meg a világ különböző tájain, de a térkép pontosan mutatja, hová is kell mennünk értük. Ha már mind a zsákunkban lapulnak, akkor felhasználhatjuk őket és kívánhatunk egyet. Ez a kívánság lehet egy korábban legyőzött ellenfél feltámasztása (ennek hatására újra megverekedhetünk az illetővel), egy halom Z-Orb, vagy esetleg hasonlóan tetemes mennyiség a boltokban elkölthető pénzérmékből. Újabb csatákat vagy játékbéli valutákat szerezhetünk tehát a gömbök felhasználásával, kívánságunkat követően pedig nem kevesebb mint 20 játékbeli percet kell várni arra, hogy ismét megkereshessük ezeket a csodás golyóbisokat.
Ha úgy érzitek, hogy a képességek fejlesztésével, edzésekkel, és az ezekhez szükséges szinteződéssel és gyűjtögetéssel is túlzottan sok időt kell tölteni, valamint az is zavar benneteket, hogy nem lehet kellemes ütemben haladni a sztoriban, mert folyamatosan átvezető ér átvezetőt, akkor van egy újabb rossz hírem: a fejlesztőknek sikerült mindezt még tovább bonyolítaniuk.
Halak, vadak, és pár jóbarát
Általában ugyanis miután találkoztunk egy újabb szereplővel, és teljesítettük a hozzá kapcsolódó fő- vagy épp mellékküldetést, barátság szövődik közöttünk. Ez a játék világában gyakorlatilag annyit jelent, hogy az illető kis ikonja, úgynevezett Soul Emblemje a birtokunkba kerül. Ezt az emblémát aztán a Community Board nevű táblán helyezhetjük el. Külön táblát kapott a harc, a felfedezés, a főzés, az isteni erők és még pár témakör. Minden emblémának van egy saját szintje, a táblákhoz rendelve pedig ezek a szintek pontokká konvertálódva összeadódnak. Ha például kiváló harcosok Soul Emblemjeit pakoljuk rá az edzéshez tartozó táblára, akkor annak gyorsan felcsúszik a szintje - különféle ajándékokkal egyébként az Emblemek szintjei növelhetőek. Érdemes alaposan megfontolni, kit hová helyezünk el, mivel egymással valamilyen kapcsolatban álló szereplők emblémái között a táblákon is létrejön egyfajta kapcsolat, ami bónuszszinteket jelent. Az összes tábla konstans buffokat biztosít, ezekből egyre több és több nyílik meg a magasabb szinteken, ha pedig boldogulni akarunk, akkor mondanom sem kell, a Kakarot ezen részével is bőségesen érdemes időt tölteni.
Ugyancsak nem hanyagolható el a főzés, és a hozzá tartozó vadászat, illetve halászat. Ezek közül az utóbbi a legmókásabb, Goku ugyanis úgy horgászik, hogy felcsatolja majomfarkincáját (ne is kérdezzétek) és azt a vízbe lógatva riszálja egy picit a popóját. A jelek szerint a halacskák számára ez ellenállhatatlan csali, a családi ház méretű vízi lények szinte azonnal ráharapnak a szőrös farokra. A vadászat végtelenül egyszerű: nyakon kell csípni az őzeket, vagy pár energialövedékkel ki kell fektetni a dinókat - ők egyébként elég keveset tudnak tenni mindez ellen, ha föléjük repülünk, és az égből szórjuk meg őket. További alapanyagokat, tojást vagy épp zöldségeket a világban mindenfelé találunk, ezeket összeszedve pedig egy szakács (például Chi-Chi) felé kell venni az irányt, aki sokféle finomságot kotyvaszthat nekünk. Ezek az ételek időleges buffokkal jutalmaznak minket, a keményebb bossok ellen viszont tényleg csak akkor lesz esélyünk, ha alaposan beebédelünk a harc előtt, szóval ha rám hallgattok, akkor ételhordóban mindig tartotok magatoknál pár falatot.
Beszéljünk a pofonok nyelvén
Mostanra úgy tűnhet, hogy egyáltalán nem szórakoztam a Dragon Ball Z: Kakarottal töltött nem kevés idő alatt (maga a kampány nagyjából 30 óra, de ez bőven kinyújtható, ha minden mellékküldetést megcsinálunk, mindenkit maximumra fejlesztünk), de ez egyáltalán nem feldi a valóságot. Igaz, hogy a hosszú átvezetőkön néha szinte bealudtam, mivel régen többször is végignéztem az egész animesorozatot, az is tény, hogy cseppet sem dobták fel számomra a játékmenetet a gömbök utáni végeláthatatlan repkedések és a monoton mellékmissziók, de bevallom, a harc teljesen elvarázsolt. Ez pedig egy olyan fontos aspektusa a játéknak, hogy nagyot billent az eddig sorolt negatívumokon. Egészen egyszerűen, ha nem akció-RPG-ként tekintek a Kakarotra, és csak egy bunyós akciójátékként kezelem (kihasítva persze ezzel belőle a játékidő nagy részét felölelő szürkeséget), akkor azt kell mondanom, hogy piszkosul jól éreztem magam. A nyílt világtól elkülönített, kisebb zárt harci szegmensekbe átültetett bunyót ugyanis remekül eltalálták. A harcrendszer gyorsan tanulható, később pedig szépen lassan nyílik egyre tágabbá a lehetőségünk tárháza. Egyetlen gombbal szórhatjuk ki a közelharci kombókat, egy másikkal pedig a Ki energiánkat felhasználva engedhetjük útjára a különböző lövedékeket. Ugyancsak a Ki erőből használunk, ha kitérünk egy ütés elől, vagy aktiváljuk valamelyik különleges képességünket az épp betárazott négy extra támadás közül (ezekről a skillekről esett szó a teszt elején bővebben), de akkor sem kell kétségbe esni, ha teljesen kifogynánk belőle, mivel szintén egy gomb folyamatos nyomva tartása mellett automatikusan visszatöltődik - persze közben ellenfelünk sem fog türelmesen várni a sorára, szóval érdemes az ilyen pihenőket jól időzíteni. A blokkolást sem árt serényen alkalmazni, különben gyorsan vége lesz az összecsapásoknak.
Az egész harcnak a megfelelő ritmus megtalálása a kulcsa: ha erre ráéreztünk, akkor már képes lesz a Kakarot betölteni egyik célját minden játékos számára: a sztoriban ugyan csak a legnagyobb rajongók vesznek el, de a harcok beszippantanak mindenkit, akinek akár csak egyetlen kósza pillanatig megfordult a fejében az, hogy milyen lenne Super Saiyanként bolygópusztító erőknek parancsolni, és így verekedni egy hasonlóan hatalmas ellenféllel. Apropó Super Saiyanok! Természetesen nem maradhattak ki a különféle átváltozások sem, ezek viszont (ha épp nem a narratíva miatt fontosak, és a sztoriban kötelezően bekövetkeznek) az életerőnket vagy épp a Ki energiánkat fogják lassan de biztosan elégetni, tehát csak és kizárólag a taktikai fontosságú pillanatokban ajánlott használni őket, máskülönben könnyedén ki is nyírhatjuk magunkat velük.
Hibát azért itt is tudnék találni, mert több ellenféllel szemben bizony néha igazságtalan a harc (nem lehet mindenkit egyszerre szemmel tartani, és kontrollálni a többfrontos hadakozást), illetve túlzottan nagy a nehézségi szint ingadozása, a hétköznapi ellenfeleket simán leveri az ember fél kézzel is, a keményebb bossokhoz viszont gyógyitalokból is vinni kell a már említett bőséges táplálkozás és tudatos szinteződés mellett is. Okosabban megtervezett nehézségi görbével is lehetett volna operálni, kérem szépen.
Rajongók jobbra, a többieknek balra tessék
A Dragon Ball Z: Kakarot minden aspektusa súlyozás kérdése, a hibák és erények eltérően csalódnak le a mezei játékosokban és a teszt során többször is emlegetett keményvonalas rajongókban. Ha ti az utóbbi csoportba tartoztok, akkor mindenképpen ott a helye a gyűjteményetekben a játéknak, mivel garantáltan olyan és annyi élményt kaptok tőle, amit korábban egyetlen Dragon Ball címtől sem. Ha viszont nem Son Goku plakátokkal és műanyag sárkánygömb relikviákkal van tele a szobátok, akkor bizony ebben a műfajban bőven találtok jobb, mélyebb és gondosabban összerakott játékokat. Végezetül az sem volt épp a legszerencsésebb döntés, hogy egy megjelenés utáni, de legalább ingyenes frissítés hozza majd el azt a funkciót egy időgép formájában, hogy visszatérhetünk a történet régebbi pontjaira, és teljesíthetjük a csak ott és akkor elérhető mellékküldetéseket. A Dragon Ball Z: Kakarot kiemelkedik a Dragon Ball játékok közül, de sajnos ez önmagában még a világon semmit sem jelent. Akár instant klasszikussá is válhatott volna, de erről végül szó sincs.
